Csizmazia Gábor: Még a következő esztendőben sem várhatjuk, hogy Donald Trump elhozza számunkra a békét.

Múlt hétfőn hivatalosan is újra a washingtoni Fehér Ház küszöbén állt Donald Trump, akinek elnöki tevékenységét már az első héten izgalmas kihívás volt nyomon követni. Dr. Csizmazia Gáborral, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) John Lukacs Intézetének kutatójával azonban nem csupán Trump politikájáról esett szó: a diskurzus során felmerült, hogy a republikánus vezető milyen időpontban zárhatja le az orosz-ukrán konfliktust, és meddig élvezheti még a magához képest rekordmagas népszerűséget. Mekkora jelentőséggel bír, hogy az Egyesült Államok már a Marsra is kacsingat? Valóban a liberális nemzetközi rend összeomlásának szélén állunk? Hogyan fog emlékezni a történelem a Biden-éra eseményeire? Ezekről a kérdésekről is megosztotta véleményét a szakértő.

Második beiktatási beszédében Donald Trump Amerika "új aranykorát" hirdette meg, és nem bízott semmit sem a véletlenre: első hivatalban töltött napján több tucat rendeletet adott ki, Joe Biden intézkedései közül pedig becslések szerint 78-at vont vissza csak aznap. Ezek közül melyik rendeletet emelné ki? Az amerikai elnökök mindig is ekkora csinnadrattával kezdték a ciklusukat, vagy ez egy új jelenség?

Kiemelnék egy különleges kategóriát a rendeletek között, mivel ezek tematikailag több csoportba is sorolhatók. Volt olyan, amely a kül- és biztonságpolitikát érintette, volt, ami a bevándorlásra és a határvédelemre összpontosított, valamint olyanok is, amelyek a szövetségi kormányzat működésének átalakítását célozták meg. Érdekes módon a Biden-adminisztráció által visszavont rendeletek többsége is ezzel a témakörrel foglalkozott. Különösen az úgynevezett DEI (diversity, equity, and inclusion) megközelítést érintette, amely a sokszínűség, méltányosság és inkluzivitás elvén alapult. Ez a gyakorlat lényegében a különböző kisebbségek pozitív diszkriminációját jelentette a szövetségi intézmények kiválasztási és foglalkoztatási folyamataiban. A legtöbb visszavont intézkedés ezen a területen volt érvényben.

Trump az elsődleges, ha úgy tetszik, politikai felhatalmazást az ő értelmezésében erre kapta, hogy visszacsináljon minden bideni, főleg a szövetségi kormányzat működésére vonatkozó iránymutatást.

A csinnadratta kapcsán kétségtelenül akadtak példák, de ez a helyzet különösen figyelemre méltó volt. Trump beiktatási beszédében, valamint az elnöki rendeletekben számos olyan elemet emelt ki, amelyek már most is lendületet adtak a konzervatív táborban érezhető optimizmusnak.

Léteztek olyan szimbolikus lépések is, amelyek valószínűleg nem fognak hosszú távon gyakorlati hatással bírni:

A mexikói öböl Amerikai-öbölre való átnevezése vagy a McKinley-hegy elnevezésének megváltoztatása lehetőséget ad arra, hogy újraértelmezzük a nemzeti identitásunkat és a történelmünket. Az elnöki beszédek múltbeli gazdagsága, tele szimbolikus kifejezésekkel, mint a "frontier" vagy a "Manifest Destiny", egyfajta közös célok és értékek kifejezését jelentette, amelyek összekötötték az embereket. A "frontier" kifejezés nem csupán földrajzi határokat jelölt, hanem a felfedezés, a bátorság és a lehetőségek határait is. Ezzel szemben a "Manifest Destiny" a nemzet küldetését hangsúlyozta, hogy terjeszkedjen és formálja a jövőt. Ezek a fogalmak mára sokat vesztettek jelentőségükből, ám újraélesztésük segíthet abban, hogy visszatérjünk a közös célokhoz és értékekhez. Az átnevezések és a szimbolikus nyelvezet újraélesztése lehetőséget ad arra, hogy a jövő generációi számára is érthetővé tegyük a múltunkat, miközben újraértelmezzük, mit is jelent ma a hazaszeretet, a közösség és az egység. Ezen a módon nemcsak a földrajzi vagy történelmi elemeket érintjük, hanem egy olyan narratívát is formálunk, amely inspirálja a jövőnket.

Ezek a XIX. századra jellemző kifejezések először az észak-amerikai terjeszkedés folyamatát tükrözték, majd később az amerikai kulturális és tudományos eredmények iránti elkötelezettséget emelték ki.

Az amerikai nép egy különleges nemzetként van jelen, amelynek küldetése, hogy folyamatosan tágítsa a határokat, mind fizikailag, mind szimbolikusan. Érdekes megfigyelni, hogy ezek a kifejezések, amelyek a határvidéki terjeszkedést jelzik, egyre inkább megjelennek az akadémiai diskurzusban, míg a hétköznapi beszédben viszonylag ritkán hallani őket. Ez a jelenség arra utal, hogy a társadalmi és kulturális diskurzusokban újraértelmezzük a határokat, és a kifejezések használata egyfajta intellektuális keretet biztosít a modern világ kihívásainak megértéséhez.

Talán az egyik legnagyobb port kavart intézkedés a XIV. alkotmánykiegészítés átértelmezése volt - ezt ideiglenesen fel is függesztette a bíróság, miután a demokraták pert indítottak. Ön mennyi esélyt lát arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság helyben hagyja ezt a rendeletet?

A szóban forgó jogszabály a kérdéses amerikai állampolgárságra jogosult személyek körét határozza meg.

A kérdés több szempontból is érinti a bevándorlás különböző formáit, különösen azokat, akik illegálisan érkeznek az Egyesült Államok déli határán keresztül, valamint azokat, akik legálisan, például munkavállalói vagy turistavízummal tartózkodnak az országban. Azok a nők, akik ilyen körülmények között hozzák világra gyermekeiket, nem biztos, hogy amerikai állampolgárságot adhatnak nekik, főleg akkor, ha az apa sem rendelkezik állampolgári jogokkal. A helyzet bonyolult, de alapvetően a cél az, hogy megakadályozzák, hogy az illegális bevándorlók gyermekei amerikai állampolgárok legyenek, ezáltal csökkentve a lehetőséget arra, hogy a család többi tagja is egyesüljön az Egyesült Államokban.

A jogi eljárás vélhetően fel fog menni a Legfelsőbb Bíróságig, mert végső soron a XIV. alkotmánykiegészítés értelmezését igényli.

Lehetséges, hogy a Legfelsőbb Bíróság döntése Trump oldalára billen.

A csoport főként konzervatív tagokból áll, ami részben Trump legutóbbi három kinevezésének eredménye. Valószínűleg azonban egy-két évre lesz szükség, mire konkrét döntések születnek ebben a kérdésben.

Külpolitikai vizekre evezve, az Egyesült Államok számára jelenleg a legnagyobb kihívásokat Kína, a Közel-Kelet és az orosz-ukrán konfliktus jelentik. A nemrégiben zajló gázai tűzszüneti tárgyalások során kiszivárgott információk alapján Trump közel-keleti különmegbízottja, Steve Witkoff, meglehetősen határozottan lépett fel az izraeli kormánynál, ami arra utal, hogy a közel-keleti politika terén egy új, dinamikus megközelítés várható. Ez a Trump beiktatása előtt zajló eseménysor nem csupán a közel-keleti viszonyok alakulására, hanem az elkövetkező négy év külpolitikai stratégiájára is jelentős hatással lehet. A határozott fellépés és a közvetlen, erőteljes diplomácia jelezheti azt a szándékot, hogy az Egyesült Államok aktívabban kíván részt venni a térség geopolitikai játszmáiban, és hangsúlyt fektet a hagyományos szövetségek megerősítésére, miközben új szövetségesek keresésére is nyitott marad. A következő időszak tehát izgalmas fordulatokat tartogathat, amelyeket érdemes figyelemmel kísérni.

Trump számára bizonyos értelemben kifizetődő lehetett, ha szimbolikus előrelépést mutatott az ügy kapcsán, ami magában foglalta a túszok átengedését is.

Ez a jelenség párhuzamba állítható a Jimmy Carter és Ronald Reagan közötti váltással az 1980-as évek hajnalán.

Az iráni túszválság részleges rendezése valójában nem Ronald Reagan érdeme volt, azonban rendkívül figyelemfelkeltő, hogy a beiktatásának időpontjával egybeesett az esemény.

Egyébként Trump maga említette, hogy nem hiszi, hogy ez valódi előrelépést hozna.

Trump arra készül vélhetően, hogy továbbra is erőt, furkósbotot kell mutatni a Hamásszal, illetve a palesztinokkal szemben, úgyhogy nem hiszem, hogy ez érdemben változást jelentene az Izrael-politikájában.

Az Izrael-politika különösen figyelemre méltó, mert...

ez volt az egyik külpolitikai ügy, igazság szerint nem is annyira az orosz-ukrán háború, amin a demokraták elvesztették a választást,

A belső bázisuk megszakadása figyelemre méltó esemény volt. A republikánus oldalon azonban ez nem váltott ki különösebb zűrzavart. Gondoljunk csak vissza, Bidennek és Harrisnak is akadtak olyan nyilvános eseményeik, ahol a közönségből időnként bekiabálások zavarták meg a beszédeiket. Ukrajna ügyében azonban ilyen jelenséget nem tapasztaltunk a republikánus táborban.

A Közel-Kelet ügyében Trump továbbra is Irán elszigetelésére fog fókuszálni, ami nem meglepő, hiszen ezt már az első elnöksége alatt is tapasztalhattuk.

Mindettől függetlenül valójában nem kíván részt venni a Közel-Kelet eseményeiben.

Egy lehetséges kivétel, amelyre már Biden elnöksége alatt is létezik precedens, a jemen-i helyzet. A húszik esetleges támadásai a hajózási útvonalakon aggasztó fejleményeket vethetnek fel, és amerikai katonai beavatkozásra is sor kerülhet. Fontos hangsúlyozni, hogy nem szükséges kifejezetten amerikai hajókra irányítani a támadásokat; brit vagy más nemzetiségű hajók is célponttá válhatnak.

A többi válsággócot, Ukrajnát és Kínát illetően mire lehet számítani, akár Trump külpolitikai kinevezettjeire tekintettel?

A külpolitikai megbízottak és a republikánusok közötti belső feszültségek alapján kialakuló viták fényében...

Kína kiemelt jelentőséggel bír.

Ez nem számít újdonságnak; mindez világosan megfigyelhető volt az amerikai politikai elit összképében.

A külpolitika alapvetően az elnök hatásköre, de a Kongresszus, ahol szűk republikánus többség van mindkét házban, hozhat olyan törvényt, mellyel mandátumot adnak az elnöknek, hogy mit végezzen.

Valószínűtlen, hogy olyan mandátumot adnának neki, amit ő nem akar, de benne van a pakliban. Arról nem is beszélve, hogy két év múlva félidős választás lesz.

A Kongresszus szerepét különösen fontosnak tartom, mivel itt nyílik lehetőség arra, hogy jobban megértsük, hol is áll az Egyesült Államok Kínával és Ukrajnával kapcsolatban. A helyzet bonyolult, hiszen különböző stratégiák léteznek, és a döntéshozók előtt álló kérdés az, hogy képesek-e párhuzamosan támogatni Ukrajnát, miközben figyelmet fordítanak Ázsia irányába, különösen Kínával szemben, vagy akár Tajvan esetleges támogatására is. Az akadémiai körökben is élénk vita zajlik arról, hogy ez a kettős megközelítés működhet-e, és ha igen, akkor hogyan érdemes priorizálni ezeket a kihívásokat.

A hangsúly azon van, hogy a kínai kihívást priorizálnák Ukrajna elé, Ukrajnát pedig átadnák az európaiaknak.

Ez nem azt jelenti, hogy Ukrajnát egy az egyben odadobják az oroszoknak. Ez valószínűtlen.

Geopolitikai szempontból a republikánusoknak nem igazán áll érdekükben a helyzet, hiszen Ukrajna nyugati integrációját még ha európai kérdésként is kezelik, valójában amerikai érdekeket is szolgál. Ráadásul belpolitikai szempontból sem előnyös számukra: Joe Biden népszerűsége 2021. augusztus 15-én, vagyis az afganisztáni kivonulás idején kezdett drasztikusan csökkenni. Ezt követően a népszerűségi mutatók hullámzó tendenciát mutattak, de az afganisztáni események egyértelmű töréspontot jelentettek. A republikánusok ezt a helyzetet ki is használták, hiszen nem csupán Afganisztánról volt szó: üzenetet küldtek a lehetséges agresszoroknak, például Vlagyimir Putyinnak, arra vonatkozóan, hogy hogyan viszonyuljanak Biden elnökségéhez.

Ezt azért mondom, mert egy hasonló kihátrálás Ukrajna mögül republikánus részről ugyanezt a képet festené, ezért sem érdekük ezt megtenni.

Ukrajna ügyében az első 100 nap során valószínűleg kulcsfontosságú kérdésként merül fel, hogy milyen feltételek mellett alakulhat ki egy fegyverszünet. Ez a fegyverszünet, bár nem a végső béke, mégis alapvető lépés lehet a tartós megoldás felé. Az amerikai érdekek és stratégiák is meghatározó szerepet játszanak majd ennek a megállapodásnak a kialakításában.

Valójában a republikánusok legfőbb kifogása Bidennel szemben az elmúlt két év során nem csupán Ukrajna támogatásáról szólt. Természetesen akadtak olyan republikánus képviselők, akik ellenezték ezt a támogatást – körülbelül 20-25-en a 435 fős Kongresszusban. Azoknak a republikánusoknak a tábora, akik szkeptikusabbak Ukrajna ügyével kapcsolatban, már 80-90 főre nőtt, de még ők is viszonylag kisebbségben vannak a párt keretein belül. A helyzet árnyaltabb, hiszen sokan, akik korábban támogatták a segítséget, most már mérsékeltebbek, és ez attól is függ, hogy fegyveres vagy inkább humanitárius, pénzügyi támogatásról van szó.

Szóval itt vegyes a kép, de a lényeg, hogy a fő panasz, ami egyesítette a republikánus tábort, az az volt, hogy Biden három dolgot nem tisztázott.

Mi a konkrét cél? Egész pontosan, minden területet visszaveszünk; vagy csak néhány területet veszünk vissza; itt, ahol van, befagyasztjuk, és akkor Ukrajna védje meg magát innentől kezdve amerikai támogatással? Nem volt részletezve az eszközrendszer, amit ennek érdekében hajlandóak az amerikaiak az ukránok részére bocsátani. Ezt pontosabban megtették, de ha megnézzük, akkor mindig volt egy csepegtetés, hogy szépen apránként adta oda a fegyvereket a Biden-adminisztráció. Sok republikánus már '23-ban beszélt arról, hogy az F-16-osokat hadd kapják már meg az ukránok - hogy csak egy példát mondjak, amit a mai napig nem kaptak meg, csak az engedélyt, hogy az európaiak átadják. A harmadik az eszközökön túl ugye a forrás. Tehát, hogy amilyen eszközöket támogatunk, azt pénzügyi szempontból hány milliárd dolláros értékig érdemes megtenni. Erre a három kérdésre nem válaszolt Biden a republikánusok szerint.

Kiemelem ezt a gondolatot, mert Mike Waltz, Trump nemzetbiztonsági főtanácsadója fogalmazta meg. Ha a három alapvető kérdést sikerül tisztázni – ami véleményem szerint a Trump-kabinetben még mindig nem biztos – és ezt például az első 100 napban elérik, akkor már körvonalazódhat egy terv a fegyverszünet megkötésére. Nyilvánvalóan ez egy hosszabb folyamat, amely során meg kell győzni az ukránokat, de főként az oroszokat is, hogy leüljenek a tárgyalóasztalhoz. A békéről már csak később, a megfelelő előkészületek után érdemes beszélni.

Tehát a Trump-adminisztráció békét még nyilván nem fog hozni sem az első száz napban, de talán még az első évben sem.

Fegyverszüneti tárgyalásokat talán megkezdhet.

Említette, hogy a Kongresszus adhat mandátumot arra is, amit az elnök nem akar igazából végrehajtani. Erre talán egy példa a tavaly elfogadott TikTok-tilalom. A meghosszabbítás, amit most Trump aláírt, mennyire lesz tartós, vagy mennyire jelent megoldást egyáltalán a kérdésre?

Azt hallottam, hogy Trump alapvetően nem támogatta a TikTokot, így a 75 napos időhúzás nem feltétlenül a Kongresszussal való ellentét miatt van, hanem inkább azért, mert valakinek a céget el kell adnia. Nem lehet csak úgy, egyik napról a másikra lépéseket tenni, különösen, ha ez több millió amerikai felhasználót, zömében fiatalokat érint, akiket politikailag elidegeníthet a Republikánus Párt. Ezért úgy tűnik, hogy ez egy átmeneti megoldás, és a rendeletben is szerepel, hogy a fokozatos átmenet biztosítása a cél.

Visszatérve a külpolitikai diskurzusra, Ön is megjegyezte, hogy Trump beiktatási beszédében olyan kifejezéseket használt, mint a "Manifest Destiny". Érdekes, hogy a novemberi választások után Trump területi ambíciókat támasztott Grönland, Panama, sőt akár Kanada irányába is. Ez a tendencia mennyire összeegyeztethető azzal a képpel, amelyet a 2024-es kampány során a háborúellenes jelöltként kívánt magáról kialakítani?

A helyzet valóban ellentmondásos, főleg, ha az amerikai sajtó munkatársainak megnyilatkozásait nézzük, ahol a lehetőségek tárháza szinte végtelennek tűnik. Érdemes ilyenkor alaposan átnézni az adminisztráció többi képviselőjének véleményét is. Például J. D. Vance alelnök sokkal óvatosabb megközelítést képvisel, hangsúlyozva, hogy nem feltétlenül szükséges a katonai erő bevetése. Grönland esetében már jelen vannak amerikai katonák, és létezik egy amerikai bázis is. Elképzelhető, hogy a grönlandiak függetlenségi nyilatkozatot tesznek, majd a későbbiekben egy megállapodást kötnek az Egyesült Államokkal, akár egy együttműködési formában. Ha ez a megoldás nem valósítható meg, akkor a dánokhoz is fordulhatunk, akik NATO-szövetségesek. Így tehát számos alternatíva áll rendelkezésre.

Trump hajlamos költői túlzásokkal fűszerezni mondandóját, különösen, amikor a tervei megvalósításáról van szó. Ez részben annak köszönhető, hogy a média- és celebvilágban nevelkedett. Nem állítom, hogy teljesen átlátom Trump tárgyalási stratégiáit, hiszen sokan a mai napig találgatják, hogy valójában milyen célokat követ. Ugyanakkor egy tendencia már világosan kirajzolódik: szeretne erős pozícióból indulni az alkuk során.

Mondj egy határozott állítást, és onnan fokozatosan térj vissza a mérsékeltebb tónushoz. Nem gondolom, hogy ez egy katonai összecsapással járó területszerzési szándék lenne.

Panama már egy érdekesebb kérdés. Ott van precedens arra, hogy amerikai katonákat küldtek a már akkor független Panamába az idősebb Bush elnöksége alatt. Keith Kellogg, az orosz-ukrán különtárgyaló csodálkozott is, hogy ő nem érti, miért rökönyödnek meg annyira sokan ezen, merthogy ő konkrétan benne volt ezekben a műveletekben annak idején.

Alapvetően a hátsó udvarban való amerikai érdekérvényesítés nem mindig diplomáciai eszközökkel történik.

Egy másik elnöki rendeletben Trump a kábítószer- meg az embercsempészetben részt vevő bűnszervezeteket terrorszervezeteknek nyilvánította. A republikánusok egy része már egy-két éve játszadozik azzal a gondolattal a fentaniljárvány miatt, hogy át kellene küldeni a különleges műveleti erőket Mexikóba, és ki kellene iktatni a kartelleket. A hátsó udvarban, Közép- és Dél-Amerikában az Egyesült Államok nem volt félénk eddig sem, hogy a nemzeti érdekeit érvényesítse, de egyébként nem hiszem, hogy Panama kapcsán államközi háború lenne vagy Trumpnak egyből a fegyverhez kellene nyúlnia.

A Trump-féle tárgyalástechnikának létezik egyfajta akadémiai háttere is, amelyet konzervatív internacionalizmusnak neveznek. Ha Trump e megközelítést képviselné, akkor a "béke erő által" kifejezést használná, amely jól tükrözi a filozófiáját. Ennek a megközelítésnek a középpontjában áll az, amit a konzervatív internacionalisták "felfegyverzett diplomáciának" neveznek. Ez a stratégia abban rejlik, hogy a diplomáciai erőfeszítések mellett a katonai potenciál is hangsúlyos szerepet kap, így biztosítva a kívánt eredmények elérését. A lényeg tehát az, hogy a tárgyalások során nemcsak a szavak, hanem a mögöttes erő is érvényesül.

A katonai hatalom szerves része a diplomáciai eszköztárnak, vagy legalábbis folyamatosan jelen lévő kísérője.

Ugye Teddy Rooseveltnek a mondása, hogy "légy kedves, de hordj magadnál furkósbotot"!

Ez már az első Trump-elnökség idején is megfigyelhető volt, ami igazán érdekes paradoxont teremt. Ha visszagondolunk arra az időszakra, 2017-től 2021-ig, akkor láthatjuk, hogy Trump olyan szavakat használt, amelyek sokkolták a közvéleményt: például azt hangoztatta, hogy "az én gombom nagyobb és működik Kim Dzsongunnal szemben"; emellett emlegette a mennykőt, a poklot, és olyan kifejezéseket is használt, mint "rakétaember". Az ilyen megnyilvánulások valóban figyelemfelkeltőek voltak.

De közben ő volt az első amerikai elnök a hidegháború befejezése óta, aki nem vetett be katonai erőt háborús célokra.

Amikor meg voltak különböző célzott, különleges műveletek vagy légicsapások, bármi egyéb, akkor is direkt ügyelt arra, hogy ne akadjanak össze az oroszokkal, egyeztetett előre velük, és a katonai csapás arra korlátozódott, ami a vállalt célokhoz tartozik. Miután Barack Obama vörös vonalat húzott Szíriában 2013-ban a vegyi fegyverek kapcsán, de nem avatkozott be, Trump erre azt mondta, "hogyha én vörös vonalat húzok, akkor azt be is tartatom." Ez a felfegyverzett diplomácia, hogy folyamatosan nálam van a furkósbot, és azt lengetem. Ez ugyanúgy igaz a szankciókra és a vámokra is.

Úgy tűnik, hogy Kanada nem fogja elérni azt a státuszt, hogy az Egyesült Államok 51. állama legyen.

Nem, ez nem éppen a legmegfelelőbb megközelítés.

Egyrészt Kanada szuverén állam, másrészt pedig – ahogy néhány kollégámmal viccelődtünk – a republikánusoknak biztosan nem az az érdekük, hogy Kanada csatlakozzon az Egyesült Államokhoz. Mondjuk egy olyan egészségügyi és oktatási rendszer, valamint szociális háló, mint amilyennel Kanada rendelkezik, valószínűleg nem hiányzik nekik. Valószínűleg Justin Trudeau-nak üzent ezzel; egyfajta fricska neki, hiszen Trudeau sok tekintetben Trump ellentéte.

A mondottak alapján megállapítható, hogy bár Európában sokan Trumpot az elszigetelődés híveként tartják számon, ez a fajta izoláció nem érvényes az amerikai kontinens egészére.

Nem, nem. Történelmileg sem. Eleve az izoláció, az elszigetelődés gondolata alapvetően az európaiakkal szemben fogalmazódott meg már a legeslegelső elnököknél. Az első amerikai elnök, George Washington búcsúbeszédében 1796-ban azt tanácsolta az amerikai népnek, hogy egyrészt ne alakítsanak politikai pártokat, mert azok regionális, helyi érdekeket fognak képviselni, tömbösödni fognak, és előbb-utóbb zéró összegű játékok alakulnak ki a különböző térségek között - lásd, rabszolgatartás. Ez is történt, ami odáig fajult, hogy fegyveres konfliktus alakult ki. Nagyon jól megjósolta.

A másik javaslat, hogy tartsák távol magukat az állandó szövetségektől.

A harmadik elnök, Thomas Jefferson beiktatási beszédében pedig úgy fogalmazott, "kereskedünk mindenkivel, de megbéklyózó vagy megkötöző szövetséget nem kötünk", még a franciákkal sem. Az 1823-ban megfogalmazott Monroe-doktrína kifejezetten arról szól, hogy az európaiaknak el a kezekkel Amerikától.

Az Egyesült Államok 1949-ben létrehozta az első permanens katonai szövetséget, a NATO-t, amely békeidőben is működik. Történelmileg azonban az amerikaiak inkább távol tartották magukat Európától politikai és biztonsági szempontból. Ezzel szemben a Csendes-óceán és Kína iránti érdeklődésük sokkal erősebb volt, amit jól példáz az úgynevezett nyitott kapuk elve, valamint a nemzetközi vizek hajózhatóságának fenntartása – ezért van különös jelentősége Panama csatornájának is. Az amerikai geopolitikai stratégiák középpontjában a tengeri kereskedelmi útvonalak védelme és ellenőrzése áll, különösen olyan kulcsfontosságú helyszínek, mint Panama, Gibraltár vagy Szuez, amelyek kiemelkedően fontosak az Egyesült Államok számára.

Az elszigetelődés jelensége lényegében mindig is az európaiakra irányult, függetlenül attól, hogy Trump milyen politikai irányvonalat képviselt.

Csak közben az amerikai külpolitika alkalmazott ideákat is, próbálta - hol aktívan, hol kevésbé aktívan - a demokratikus vagy liberális értékeket képviselni, és végül úgy alakult a történelem, hogy ezt leginkább az észak-atlanti térségben található szövetségesekkel tudta képviselni - ezért szokás érték- és érdekközösségnek nevezni a transzatlanti szövetséget. Ez részben igaz, részben ugyanakkor mégiscsak geopolitikailag két teljesen különböző adottságú régióról beszélünk.

Az a megfigyelés, hogy Trump felemelkedése a liberális világrend válságát jelzi, számos elemző szerint nem csupán a politikai események egyedi következménye, hanem egy mélyebb, globális változás szimbóluma is. De mit is jelent valójában ez a liberális világrend? Alapvetően egy olyan nemzetközi rendszer, amely a demokrácia, a szabad piac és az emberi jogok tiszteletén alapul, és amelynek keretein belül az államok közötti együttműködés, valamint a multilaterális intézmények erősítése a cél. Ha a liberális világrend valóban meginog, akkor számos alternatív jövőkép merülhet fel. Elképzelhető, hogy a nemzetállami érdekek erősödnek, a protekcionizmus újra teret nyer, és a globális együttműködés helyett a rivalizálás dominál. Ezen túlmenően, a populista és nacionalista mozgalmak megerősödése is várható, amelyek a hagyományos politikai struktúrákat kérdőjelezik meg. A kérdés tehát nem csupán az, hogy mi következik a liberális világrend esetleges összeomlása után, hanem az is, hogy milyen értékrendek és normák mentén fog formálódni az új világrend. Az elkövetkező években a nemzetközi közösség előtt álló kihívások és lehetőségek alakíthatják a jövőt, így érdemes figyelemmel kísérni ezt a folyamatosan fejlődő dinamikát.

A liberális nemzetközi rend alatt azokat a nemzetközi szervezeteket, nemzetközi kereskedelmi megállapodásokat és demokratikus elveket értjük, amelyeket tulajdonképpen a II. világháború vége felé az Amerikai Egyesült Államok és szövetségesei, illetve partnerei elkezdtek felépíteni, a hidegháború után pedig megerősíteni. Lényegében az ENSZ és a különböző alszervezetei, a szabadkereskedelmi megállapodásoknak a sorozata és a liberális demokráciának, illetve demokratikus értékeknek a támogatása.

A koncepció középpontjában az áll, hogy e három alapelv együttesen és egyenként is hozzájárul a nemzetközi kapcsolatok harmonikus és békés természetének megteremtéséhez.

A demokráciák közötti háborúzás szinte elképzelhetetlen; azok az államok, amelyek részt vesznek valamilyen multilaterális szervezet munkájában, valószínűleg elkerülik a fegyveres konfliktusokat. Ennek oka, hogy rendelkezésükre áll egy platform, ahol nyíltan kifejezhetik álláspontjukat és megoldhatják nézeteltéréseiket. Ezen kívül, azok az országok, amelyek kereskedelmi kapcsolatokat ápolnak egymással, sokkal inkább a gazdasági együttműködésre fókuszálnak, hiszen a háborúzás nemcsak politikai, hanem anyagi szempontból is súlyos következményekkel jár. Az érdekek és a kölcsönös függőség tehát hozzájárul ahhoz, hogy a konfliktusok helyett a párbeszéd és az együttműködés legyen a jellemző.

Ez a három pillér nemcsak a békére hat, hanem béke is visszahat rájuk, tehát békés körülmények között jobban terjednek, plusz egymást is tudják erősíteni. Én, akit kiemelnék, az a demokratikus békekoncepciónak a szakértője, Michael Doyle, aki '83-ban írt egy kétrészes cikket. Ő azt mondta, kettő helyzetet tud elképzelni történelmi tapasztalatok alapján, ahol ez a három lábon álló, egymást is megerősítő pilléres szerkezet képes összerogyni:

akkor, hogyha az egész rendszert áthatja valamilyen súlyos gazdasági sokk, mondjuk egy gazdasági világválság

1929-ben a világ politikai tája drámai változásokon ment keresztül: országok tömegesen fordultak vissza a protekcionizmus irányába, miközben sokan kiléptek a Nemzetek Szövetségéből. Ezek az események előrevetítették a demokrácia válságát, hiszen ekkor kezdtek el terjedni a különböző politikai modellek, mint a fasiszta és a kommunista rendszerek. Ekkor már sejthető volt, hogy a béke jövője milyen sötét irányt vehet.

Egy másik lehetőség, hogyha a hármas pillérszerkezetet támogató hegemón hatalom, jelen esetben az Egyesült Államok, úgy dönt, hogy visszavonul a színről, és ezzel gyakorlatilag befejezi a szereplését.

Azt fejtegeti, hogy már nem bírja tovább ezt a folyamatos felügyeletet, és kijelenti, hogy ez számára már nem kifizetődő. Közben elkezdi ecsetelni, hogy miközben ő azon fáradozik, hogy elkerülje a veszélyes precedensek kialakulását Ukrajnában, a Távol- vagy a Közel-Keleten, vagy akárhol máshol,

Miközben itthon a liberális nemzetközi rend társadalmi és gazdasági terhei egyre inkább nehezednek ránk, a fedezetük biztosítása egyre nehezebb feladatot jelent.

Az aranystandard megszüntetése elkerülhetetlenné vált. Emellett a globális termelési láncok miatt a gyártási munkahelyek kiszervezése is jelentős hatással bír, hiszen Ohio és Nyugat-Virginia területein strukturális munkanélküliség keletkezik. A zöld átállás következményeként a második vagy harmadik generációs szénbányászok is munkanélkülivé válhatnak, és sok esetben nem áll módjukban átképzésen részt venni. Továbbá, a külkereskedelmi deficit megjelenése is komoly kihívásokat jelent, ami szintén aggasztó helyzetet teremt. Ezek a problémák nem igényelnek további magyarázatot.

Egy újabb fontos szempont, amely kifejezetten az európaiakat érinti: szükség van az európai polgárok védelmére, mivel gyakran nem rendelkeznek elegendő forrással a védelem finanszírozásához. De mi ennek az oka? Az, hogy jelentős összegeket fordítanak állami támogatású felsőoktatásra és egészségügyi ellátásra, amelyek az Egyesült Államokban nem léteznek ilyen formában.

Ha a hegemón hátországában ilyen jellegű panaszok merülnek fel, akkor lehetséges, hogy bármiféle gazdasági krízis nélkül a mögötte álló hatalom egyszerűen visszavonul, és nem támogatja tovább a rendszert.

Ezt a történetet azért osztom meg, mert 1987-ben a CNN-en Larry King egy interjút készített egy amerikai üzletemberrel, aki akkoriban 50 ezer dollárért vásárolt egész oldalas hirdetéseket újságokban. Ezekben a hirdetésekben arról beszélt, hogy a szaúdiak, japánok és németek mennyire kihasználják az Egyesült Államokat, miközben mi védelmet nyújtunk nekik, ők pedig nyugodtan élvezik az életet. Találd ki, ki volt ez az üzletember! Hát persze, Donald Trump. A mondanivalója gyakorlatilag megegyezett azzal, amit 2016 óta hallunk tőle. Doyle már 1983-ban írt erről az akadémiai folyóiratokban, és négy évvel később ennek az elméletnek az első jelei megjelentek a nagypolitikában és a közbeszédben – pedig akkor Trump még azt hangoztatta, hogy ő nem szeretne elnök lenni. 2016-ban azonban visszatért, és azóta már túl vagyunk egy súlyos gazdasági válságon is, amely 2008-2009-ben sújtotta a világot. Ha alaposan megnézed, Trump és sőt, Obama is, igazából erre mutogatott, bár Obama visszafogottabb stílusban, amikor azt hangoztatta, hogy nem Irakban vagy Afganisztánban kellene infrastruktúrát fejleszteni, hanem itthon, az Egyesült Államokban.

Jelenleg a hegemón pozíció fokozatos visszavonulását tapasztaljuk, ami miatt a szakirodalomban már közel egy évtizede a poszthegemoniális korszak kifejezést használják.

Mire alapozzák elképzeléseiket a republikánusok? Milyen új struktúrát szeretnének létrehozni a jelenlegi rendszer helyett?

Ez a kérdés, amely millió dollárt ér, az alternatívák mibenlétére irányul. Trump politikai megközelítése alapvetően tranzakcionalista: a "valamit valamiért" elvét képviseli, ami a realista nézőpontból fakad, és a nemzeti érdekekre helyezi a hangsúlyt. Ennek következtében inkább bilaterális, tehát kétoldalú együttműködési megállapodások kialakítására törekszik. Azonban a bizonytalanság forrása az, hogy nem tudjuk, meddig terjedhet a hatásköre. Elképzelhető, hogy olyan intézményeket is megrenget, mint a WHO, és akár ki is léphet belőle.

Vannak olyan szegmensek, ahol az Egyesült Államok nem képes a kétoldalú kapcsolatok révén pótolni a többoldalú együttműködés előnyét:

Az Európai Unió kereskedelempolitikájának alakulása jelenleg homályos, és nem teljesen világos, milyen alternatívákra gondolnak a döntéshozók. Jelenleg ezen a téren folynak a munkálatok. Úgy vélem, hogy a Kínával kapcsolatos stratégiát is most finomítják, hiszen a Republikánus Párt álláspontja Kínát illetően megosztott, és Ukrajna ügyében sincs teljes egyetértés. Most azon dolgoznak, hogy milyen alternatív megoldásokat dolgozhatnának ki a szövetségesekkel való együttműködés keretében.

Beszélgettünk az erő révén elért békéről, valamint a furkósbot politikai stratégiájáról. Ezt a megközelítést Trumpék is gyakran alkalmazzák, mert...

Mert ha az ellenfelek és riválisok észreveszik, hogy az Egyesült Államok ilyen szigorú kihívások elé állítja partnereit, akkor milyen nehézségekkel kell szembenézniük a saját jövőjükben?

Egyes nézőpontok alapján a republikánusok nem finomkodnak, mivel határozott üzenetet kívánnak közvetíteni a külvilág felé. Hogy ez mennyire lesz hatékony, azt majd az idő fogja megmutatni.

A közvélemény-kutatások legfrissebb adatai szerint Trump népszerűsége 2025 januárjára rekordszintre emelkedett. A CBS felmérése alapján az amerikaiak 60%-a bizakodó a következő négy év kilátásait illetően. Ön mit gondol, meddig élvezheti Trump ezt a kedvező helyzetet, és mikor várható, hogy a pártpolitikai erőviszonyok ismét átrendeződnek?

Általában a politikai ciklusok során 100 napot vagy fél évet szoktak mérni, ami nem egy kőbe vésett szabály, de a lélektani határvonal Franklin Delano Roosevelt óta érvényesnek tekinthető. Ezen időszak alatt a vezetőknek valamilyen eredményt kell felmutatniuk, de az elvárások nem túl szigorúak. A tapasztalatok szerint az elnök támogatottsága jellemzően 60-70% között ingadozik ebben az időszakban, majd ezt követően általában csökkeni kezd. Persze vannak kivételek is; például, ha egy nemzeti veszélyhelyzet lép fel. Ilyen eset történt, amikor Donald Trump a déli határ helyzetét nemzeti vészhelyzetként kezelte. Érdemes megjegyezni, hogy George W. Bush támogatottsága is hasonlóan alakult a szeptember 11-i események előtt, amikor viszonylag alacsony szinten állt. Azonban a tragédia után hirtelen megnőtt a népszerűsége, és majdnem másfél éven át 60% körül mozgott, hiszen mint a hadsereg főparancsnoka, az emberek védelmezőjeként tekintettek rá.

Trump esetében ez azért lesz érdekes, mert ő arról híres és hírhedt, hogy az első ciklusban 40-41% körüli támogatottságot élvezett folyamatosan, helyzettől teljesen függetlenül.

Létezett egy rendíthetetlen mag, amely minden helyzetben, bármilyen nehézség közepette, bármilyen bántó szót vagy cselekedetet is megfogalmazott, mindig hűen kitartott mellette.

Biden idején nem tapasztaltunk ilyesmit, ezért folyamatosan azt hangoztatták, hogy nincs alja, mindig van lehetőség a mélyebb rétegek felfedezésére.

A Trump-féle mézeshetek időtartama nagymértékben a rövid- és középtávú inflációs érzések kezelésének sikerességétől függ.

Mégis, ez volt az a tényező, ami részben megbuktatta Bident, így Trump számára elengedhetetlen, hogy ezt a lehetőséget ne engedje elszállni. Ha sikerül javítania a megélhetési körülményeken, különösen a lakhatás, az élelmiszer- és üzemanyagárak terén az amerikai választók számára – legyen szó akár a nagyvárosokról, akár a vidéki területekről – akkor ez a támogatottság és szimpátia akár egy évig is kitartó lehet. Továbbá, ha hosszú távon valamilyen nagy, egyesítő jellegű projektet valósítana meg, az szintén hozzájárulhatna örökségének megerősítéséhez.

A konzervatívok között egyre gyakrabban hangzik el az a panasz, hogy Biden személye mellett az igazi probléma az, hogy a nagyobb léptékű projekteink gyakorlatilag eltűntek.

Nincs már olyan, mint a Holdra szállás - utáljuk egymást demokraták és republikánusok, meg semmiben sem értünk egyet (Kínát leszámítva), de lehetne egy ügy, ami mögé mindannyian oda tudunk állni.

Ilyen mértékű politikai megosztottság az Egyesült Államok történetében rég nem tapasztalható, sőt, a pártokon belüli ellentétek is egyre feszültebbé válnak.

Ezért is lengette be Trump, hogy az új határvidék a Mars.

Ha sikerül elindítania egy olyan programot, amely mögé széles körű támogatás áll, akkor lehetősége nyílik arra, hogy ezt a viszonylag jelentős támogatottságot még inkább megerősítse és kiterjessze.

Amikor az ország jövőjéről és az amerikai álomhoz fűződő hitről kérdezik az embereket, a válaszok meglehetősen aggasztóak. A legfrissebb felmérések szerint a lakosság alig több mint fele hisz még az amerikai álomban, míg körülbelül 30% úgy véli, hogy ez a fogalom csupán illúzió, amely sohasem létezett valójában. Ilyen mértékű kétségbe vonás nemcsak az amerikai identitás egyik alapvető elemét érinti, hanem azt is jelzi, hogy az emberek egyre inkább fogyasztókká válnak, akik a mindennapokban csupán egy szürke, homogén társadalmi massza részét képezik, lényegében egyik napról a másikra élve.

Az amerikai államba vetett bizalom messze túlmutat az elnökök személyén; ez egy mélyebb, kulturális és politikai érték, amelynek helyreállítása kulcsfontosságú lehet. Ha Trump képes lenne ezt a bizalmat valamilyen hatékony program révén újjáéleszteni, az jelentős mértékben hozzájárulhatna népszerűségének vagy támogatottságának növeléséhez.

Amikor Trump a beiktatási beszédében említést tett a Mars-projektről, Elon Musk szemei csillogtak az izgalomtól, hiszen a SpaceX vezetőjeként számára ez egy hatalmas lehetőség. Ezzel párhuzamosan Joe Biden búcsúbeszédében figyelmeztetett arra, hogy az Egyesült Államokban a következő években egy technológiai oligarchia formálódhat. Vajon Trumpnak nem kellene tartania attól, hogy a techipar vezetői, akikkel egyre szorosabbra fűzi a kapcsolatokat, esetleg túlságosan is befolyásosakká válnak?

Nem hiszem, hogy tartania kellene ettől, mert

A techóriásokkal kapcsolatos aggodalom mindkét politikai táborban jelen van, legyen szó republikánusokról vagy demokratákról. Mindkét oldal érzékeli a nagy technológiai vállalatok hatását, és különböző okokból kifolyólag, de hasonló félelmeket táplálnak.

Biden beszéde kissé szokatlanra sikeredett, különösen, ha összehasonlítjuk Eisenhower '61-es búcsúbeszédével, amelyben a katonai-ipari komplexumra hívta fel a figyelmet. Eisenhower megfogalmazása szerint a hadiipari termelés olyan példátlan méreteket öltött, hogy ez a törvényhozási és igazgatási rendszer működését is veszélyeztetheti, sőt, a demokratikus folyamatokat is alááshatja. Érdekes módon, ezek az aggodalmak szolgálnak táptalajul számos amerikai konteónak, amelyek szerint a hadigépezet titokban irányítja az eseményeket a háttérben.

Trump a demokratákra is támaszkodhat, ha szükségessé válik, hogy szigorúbb intézkedéseket hozzanak ezen vállalatok ellen.

A republikánusok azért haragszanak ezekre a techcégekre, mert hagyományosan demokratákat szoktak támogatni - papíron mindkettő jelöltet támogatják, ez igazolható a lejelentett finanszírozásokból, de arányaiban jobban támogatták az elmúlt évtizedekben a demokratákat. Néhány demokrata meg évek óta, már a Biden-elnökség előtt mondta, főleg a progresszív szárnyon belül, hogy ezeket a cégeket fel kellene darabolni. Itt a kulcskérdés az, hogy ezek a techóriások és médiatulajdonosok mennyire szólnak bele a politikai diskurzusba. Ilyen értelemben a techvezérek nem tudnak úgy elbújni, mint mondjuk a fegyverlobbinak a szereplői, ők folyamatosan reflektorfényben vannak. Én ezért vagyok valamennyire optimista ilyen téren, nem hiszem, hogy annyira a fejére nőnének.

Joe Biden távozása a Fehér Házból nem csupán az afganisztáni kivonulás és az inflációs nyomás miatt vált vitatottá. Számos egyéb tényező is hozzájárult ahhoz, hogy a közvélemény megítélése szerint ő az egyik legnépszerűtlenebb elnök lett. Egyrészt a gazdasági helyzet, amelyben a lakosság egyre magasabb élelmiszer- és energiaárakkal szembesült, jelentős elégedetlenséget generált. Az emberek mindennapi életét érintő költségnövekedés mellett a munkaerőpiac instabilitása is aggasztó tényezővé vált. Másrészt a politikai polarizáció tovább mélyítette a társadalmi feszültségeket. Biden azon törekvései, hogy a pártok közötti együttműködést erősítse, sok esetben kudarcot vallottak, ami hozzájárult a politikai bizalom csökkenéséhez. Emellett a közegészségügyi válság, amelyet a COVID-19 járvány tovább súlyosbított, szintén hatással volt az elnök népszerűségére. A járványkezelés körüli viták és a vakcinázási kampányok hatékonysága kétségeket ébresztettek az emberekben. Végül, Biden elnöksége alatt történt események, mint például a határhelyzet és a migrációs válság, szintén hozzájárultak a közvélemény élénk vitájához és elítéléséhez. Mindezek a tényezők együtt formálták Biden örökségét, amelynek következményeként nehezen tudta megnyerni a választók bizalmát a távozása előtt.

A kegyelmi ügy körüli helyzet nem csupán az utolsó napokban hozott döntésekről szól, amelyek során halálraítéltek büntetését enyhítették, hanem sokkal inkább Hunter Biden és néhány szövetségesének megsegítéséről. Ez a lépés nemcsak a protekció miatt kényelmetlen, hanem azért is, mert közben a fia ártatlanságát hangoztatja. Ha valóban ártatlan, akkor miért lenne szüksége kegyelemre?

Ez a helyzet meglehetősen ellentmondásos volt, különösen figyelembe véve, hogy Biden fél évvel korábban még határozottan kijelentette, hogy nem tervez kegyelmet adni fiának. Ezzel a demokrata média is nehezen birkózott meg.

Nem tudtak jobbat mondani erre, mint hogy az apa szereti a fiát. Ez most azért gáz, mert ha ezt elfogadjuk érvnek, akkor majd Trump is szépen kegyelmet adhat Ivanka Trumpnak, ha visszaélne a hatalmával és elkezdene seftelni ékszeriparban vagy bárhol. Megteremtettük a precedenst. Szóval ez így visszásságot szül.

Joe Biden örökségére áttérve, 2021-ben, amikor átvette a hatalmat, egyesek Franklin Delano Roosevelthez méltó örökséget vizionáltak számára, aki egy ugyanannyira transzformatív elnöke lehet az Egyesült Államoknak. Biden valóban átvitt több jelentős törvénycsomagot a Kongresszuson, viszont egy USA Today-nek adott interjújában elismerte, hogy talán nem tudta ezeket eladni a közvéleménynek. Ön egyetért ezzel? Mit tekint Biden fő örökségének, amit hátrahagy?

Én ezzel a kritikával alapvetően egyetértek, hogy nem tudta igazából eladni őket és túl hosszú távon gondolkozott. Ezen törvényeknek egy része, például a kétpárti infrastruktúratörvény volt az első ilyen, ami - pontosan nem emlékszem - de 1000 milliárd dollárnyi nagyságrendben tervezett 10 évre infrastruktúrafejlesztést. Volt még a CHIPS-törvény, a mikrochipekre utalva, amely félvezető- és elektronikai fejlesztéseket hivatott megint csak tíz évre előre bevezetni több százmilliárd dollárért, és az inflációcsökkentésről szóló törvény volt a harmadik nagyobb ilyen csomag.

Ezeket nehezen, de eladták a demokraták, csak az volt a gond, hogy nagyon hangos lett a progresszív szárny, az ő hangadó szerepük jobban érvényesült. Nagyon konkrét példa: az inflációcsökkentésről szóló törvény úgy ivódott be a köztudatba Amerikában, főleg a republikánusok körében, hogy papíron adunk 360 milliárd dollárt inflációcsökkentésre, de valójában 360 milliárd dollárt dobunk a piacra, megnövelve a pénzmennyiséget, ergo potenciálisan fokozva az inflációt a zöld átállás érdekében.

De egyébként valóban transzformatív elnökként említették sokan Bident

A republikánusok ezt a helyzetet ügyesen kihasználhatták ellene, különösen elnöksége első szakaszában, hiszen lényegében azt a narratívát építették, hogy ő egy eddig soha nem látott mértékű szövetségi kormányzatot kíván létrehozni, amely jelentős befolyással bír a tagállamok működésére. Ez a dinamika tökéletesen tükrözi a klasszikus republikánus-demokrata ellentétet. A Roosevelt-féle elnökség egy kétélű fegyver, és Obamánál is hasonló helyzet állt elő, ám ő végül nem szenvedett vereséget emiatt. Mindazonáltal a republikánusok ezt a témát ott is felhozták.

Joe Biden külpolitikai örökségének értékelése összetett feladat, amely számos tényezőt figyelembe vesz. Az afganisztáni kivonulás már korábban is terítéken volt, de emellett érdemes megvizsgálni más fontos eseményeket és irányvonalakat is. Biden adminisztrációja alatt kiemelkedő sikernek számít a globális klímaváltozás elleni fellépés fokozása. Az Egyesült Államok visszatérése a Párizsi Klímaegyezménybe és a COP26 konferencián tett vállalások jelentős lépést jelentenek a nemzetközi együttműködés irányába. Ezen kívül Biden a demokratikus értékek melletti kiállással is megpróbálta helyreállítani az Egyesült Államok nemzetközi tekintélyét, különösen a világ autokratikus rezsimeivel szemben. Ugyanakkor, Biden külpolitikája nem mentes a kihívásoktól sem. A kínai és orosz politikai feszültségek kezelése folyamatos próbatételt jelentett. Az ukrajnai háborúra adott válaszlépések, például a katonai támogatás nyújtása, vegyes visszhangot kaptak, hiszen míg sokan üdvözlik a határozott fellépést, mások aggódnak a konfliktus fokozódása miatt. Összességében Biden örökségének megítélése a külpolitikában a sikerek és kudarcok finom egyensúlyán áll. Az idő múlásával és az események alakulásával egyre világosabbá válik, hogy melyik irányvonalak bizonyulnak tartósnak és melyek kerülnek a történelmi értékelés árnyékába.

A külpolitikai színtéren az orosz-ukrán háború egy kiemelkedő és komoly kihívást jelentett. A helyzet rendkívül összetett, és sokféle nézőpontot tükröz.

A NATO-szövetség egységét megőrző és Ukrajnát támogató intézkedések szempontjából kétségtelenül sikeres lépésnek tekinthető. Ebből a nézőpontból nézve a helyzet világosan tükrözi a sikerességet.

Az öröksége szempontjából máris problémás helyzetet teremtett, hogy nem tudta világosan kommunikálni az amerikaiak, különösen a republikánusok felé, miért is lenne érdemes támogatni a helyzetet. Két fő állítást fogalmazott meg a célokkal kapcsolatban: az egyik az volt, hogy az ukránok majd megmondják, mit tűzzenek ki célként – ez a republikánusok körében azonnali ellenállást váltott ki, hiszen miért fektessenek be pénzt valakibe, aki később eldönti, mire fogja azt költeni? A másik kérdés, hogy meddig tart a támogatás Ukrajna irányába; Biden válasza erre az volt, hogy ameddig szükséges. Ezzel sok republikánus felháborodott, mivel úgy vélték, hogy ez nem egy jól megtervezett stratégia, hanem inkább egy iránytalan ígéret, amelyhez mérföldkövekre lenne szükség.

A következő téma, amiről érdemes beszélni, Tajvan.

Ott már szebb, kevésbé ellentmondásos képet tudott felmutatni.

Ezt a helyzetet követően, némi huzavona árán, végül Tajvan védelme mellett álltak ki. Emlékezetes pillanat volt, amikor Nancy Pelosi házelnök látogatása a térségbe komoly fejtörést okozott sokak számára: vajon provokációnak számít-e, vagy sem? Azonban Bidenék lépései összességében kedvező fényben tűntek fel.

Az ellentmondásos ügy, ami miatt elvesztették a választást, legalábbis külpolitikai értelemben, az az Izrael és a Hamász közötti háború.

Biden Izrael melletti kiállása főként a fegyvereladásokra korlátozódott. Amikor politikai nyilatkozatokra vagy diplomáciai nyomásgyakorlásra került sor, a támogatása már nem volt olyan egyértelmű, és ez még inkább megfigyelhető volt a Demokrata Párt esetében is. A Biden-adminisztráció, akárcsak korábban Obama alatt, egyfajta ambivalenciát mutatott: bár a háttérben érződött a szándék, hogy támogassák Izraelt, a teljes mértékű kiállás elmaradt. Ennek fő oka a belső politikai egység megőrzésének félelme volt, különösen a választások közeledtével. Az események végül ezt a dinamikát tükrözték.

2020-ban Joe Biden Amerika lelkének a megmentésével kampányolt, ezzel azt sugallva, hogy Trump mindössze egy kivétel az amerikai elnökök sorában, aki erősíti a szabályt. Viszont egyesek azt mondják, pont hogy Biden politikája járult hozzá Trump négy évvel későbbi visszatéréséhez. Ön szerint mennyire igazságos ezt Biden fejére olvasni? Még akkor is, ha azt nyilatkozta, ő megverte volna Trumpot másodjára is.

Fontos, hogy a feketék és fehérek közötti viszonyra összpontosítsunk, mivel ez a téma szerves része Amerika identitásának és történetének. Biden elmondása szerint Trump Charlottesville-i kijelentései voltak azok, amelyek őt az elnökségért folytatott küzdelembe hajtották. A DEI-intézkedések célja a rasszközi kapcsolatok javítása volt, azonban ez a törekvés néha inkább súlyosbította a helyzetet, mivel elsősorban a Demokrata Párt progresszív szárnya által lett hangsúlyozva, ami néha ellentmondott Martin Luther King alapelveinek. Érdekes, hogy Trump is érintette ezt a témát beiktatási beszédében január 20-án, amely egybeesett Martin Luther King napjával, így egyfajta keretet adva ennek a diskurzusnak.

A konzervatív nézőpont lényege ebben a kérdéskörben az, hogy a különböző etnikai csoportok, mint a feketék és fehérek, békésen, egymás mellett és együtt élhetnek. Ezzel szemben a Black Lives Matter mozgalom, amely 2020-ban a demokraták által is támogatottá vált, a kritikai fajelmélet keretein belül azt hirdeti, hogy Észak-Amerikában rendszerszintű rasszizmus uralkodik, amelyet folyamatosan magukkal kell cipelniük a feketéknak. Ez a megközelítés azt sugallja, hogy a fehér emberek nem igazán tudják segíteni a feketéket. Ezzel szemben Martin Luther King nézete az volt, hogy az emberek nem csupán passzívan élhetnek egymás mellett, hanem aktívan együttműködhetnek is.

A Biden-elnökség idején a progresszív szárny jelentős befolyással bírt, így a kormányzati intézkedések, amelyek célja az afroamerikai közösség és a szexuális kisebbségek támogatása volt, sokak szemében ellentmondásosnak tűntek. Bár a Biden-adminisztráció jó szándékkal cselekedett, a megvalósított lépések nem mindig váltak a kívánt hatásúvá, és egyes csoportok számára kontraproduktívnak bizonyultak.

Ezért lehetséges, hogy Biden sem tudta volna megnyerni a választásokat. Merem állítani, hogy valószínűleg kedvezőbb eredményeket ért volna el, mint Harris, de végső soron ő is vereséget szenvedett volna, mivel a párton belüli kohézió megbomlott.

Ezek a kulturális, illetve kultúrharcokkal összefonódó viták nem maradtak meg a párton kívüli szférában, hanem belül is feszültségeket szültek. Ennek eredményeként egyre több fekete szavazó döntött úgy, hogy Trumpra adja le a voksát, s ez a jelenség a fiatalokra és a latinókra, spanyolajkúakra is érvényes. A párton belüli ellentmondások miatt erősen kétlem, hogy Bidennek sikerült volna egyértelműen nyernie.

És akkor egy szóval sem beszéltem az életkoráról.

Szeretném megkérdezni, hogy vajon Ön szerint ez nem akadályozta volna meg Kamala Harris alelnök hatékonyabb kampányolását?

Lehet, hogy Harris jobb eredményt ért el pont emiatt.

Csak azt mondom, hogy ha teljesen félreteszem azt, hogy milyen állapotban van a jelölt, voltak olyan törésvonalak a párton belül, amelyek Harris, egy fitt, fiatalabb jelölt esetében is abszolút előjöttek, és ő sem tudott vele mit kezdeni. Hozzátartozik, hogy ő nem tudott nyíltan kommunikálni, mert szerencsétlen abba a helyzetbe került, hogy egyszerre kellett azt mondania, hogy valami teljesen új jön, miközben méltatnia az elmúlt négy évet. Négyszögletesítsd a kört. Ilyen strukturális problémák alakultak ki, egészségi állapottól teljesen függetlenül. Az már csak hab volt a tortán.

Beszéltünk arról, hogy rengeteg amerikai már nem hisz az amerikai álomban. A New York Times felmérése alapján tízből kilenc válaszadó úgy véli, működésképtelen az amerikai politikai rendszer, mi több, 60% már évtizedek óta diszfunkcionálisnak tartja. Ön szerint Donald Trump megválasztása enyhíthet ezen az érzeten? Milyen reformjavaslatok merülhetnek fel?

Úgy vélem, hogy a helyzet nem fog átalakulni, és a megosztottság továbbra is fennáll majd.

Az amerikai politikai rendszer alapelveivel kapcsolatban már a kezdetektől fogva számos kérdés merült fel. Fontos tisztázni, hogy az Egyesült Államok, a közhiedelemmel ellentétben, nem egyszerűen demokráciaként jött létre, hanem köztársaságként, amelynek működése más alapelvekre épül. Az elnök megválasztása nem egy hagyományos, közvetlen népszavazás útján történik; helyette az elektori kollégium játssza a főszerepet. Ez a rendszer figyelembe veszi az egyes államok népességét, és a népszámlálás alapján tízévente finomítják az arányokat. Hasonló elv érvényesül az alsóházi képviselők választásánál is. A szenátus, amely minden állam számára két-két szenátort biztosít, szintén ezt a célt szolgálja: hogy biztosítsa az államok érdekeinek érvényesülését a lakosságtól függetlenül.

A néhai Antonin Scalia, aki a legfelsőbb bíróság kiemelkedő alakja volt, egy alkalommal megjegyezte, hogy...

A fékek és ellensúlyok által szabályozott rendszerben a döntéshozatal zökkenői nem csupán átmeneti problémák, hanem a tudatosan megalkotott tervezés eredményei.

Hogy legyenek olyan intézményi fékek, amelyek meggátolják a populista hajlamokat, mind bal-, mind jobboldalon. Felmérések szerint immár évtizedekre visszamenőleg megszüntetnék az emberek az elektori kollégiumot is. De mondom, ez tudatosan így lett tervezve. Ez a fajta elégedetlenség mindig benne lesz a pakliban, mert általában van egy türelmetlenség a társadalomban: folyamatosan demokratikusabb lett a köztársasági modell, a szavazati életkort kiterjesztették a nőkre, a színesbőrűekre, levitték 18 évre.

A republikánusok részéről várható lépés, amit meglepődnék, ha nem valósulna meg, az a választójogi reform.

A kutatások alapján világosan látszik, hogy Trump azokban az államokban aratott nagy sikert, ahol a szavazáshoz kötelező a fényképes igazolvány bemutatása. Az Egyesült Államokban a szavazás szabályai a tagállamokra vannak bízva, így minden állam saját maga határozza meg a választási folyamat részleteit. Bár a szövetségi szinten vannak alapvető követelmények a választásra jogosultak számára, a szavazás tényleges lebonyolítása a helyi hatóságok feladata. Felmerülhet, hogy a republikánusok megpróbálják a fényképes igazolvány használatát kötelezővé tenni a választások során. Érdekes módon a demokraták is hasonló lépést tettek 2021-ben, de ők a választási folyamat liberalizálására törekedtek. Az, hogy a republikánusok tervei megvalósulnak-e, a következő másfél év eseményeitől függ: jelenleg ugyanis mindkét házban többséggel bírnak. Ha jövő novemberben elveszítenék ezt a többséget, akkor a fényképes igazolvány bevezetése már nem lenne aktuális téma.

Címlapkép forrása: Stiller Ákos / Portfolio

A cikk megírásában a magyar nyelvre specializált Alrite online diktáló és videó feliratozó eszköz segítette munkánkat.