Úgy tűnik, a borzalmak láncolata soha nem ér véget, ahogy egyre újabb szörnyűségeket fedezünk fel a náci csapatok nyomában.

Munkaszolgálatos férfiak gyűjtőtáborban 1944-ben - Fotó: Fortepan

"Egymásután fedezik fel a Dunántúlon a tömegsírokat, amelyekbe a nyilasok és a nácik kegyetlenül kiirtott áldozatai vannak elföldelve. Mosonszentmiklóson, Győr megyében találtak legújabban két tömegsírt, amelyekben egyenkint több, mint 50 hullát találtak. Az orvosi megállapítások szerint kivégzésük előtt a szadista gyilkosok előbb kifosztották, majd dróttal összekötözték a szerencsétlen áldozatokat. Sok hullán súlyos bántalmazások nyomait találták. Sem ruhát, sem semmiféle értéktárgyat vagy iratot nem találtak, amikről személyazonosságuk megállapítható lett volna. A napokban Hegyeshalom közelében is megkezdik az ott lelt tömegsír feltárását" - írta 1945. július 1-jén a Vásárhelyi Napló.

Az elmúlt évtizedekben a magyar médiában folyamatosan felbukkantak azok a cikkek, amelyek a nyugati határszélen, különösen Győr-Moson-Sopron megyében fellelt újabb tömegsírokról számoltak be. A 20. század második felében sem csitult a téma iránti érdeklődés, hiszen 1992-ben Hegyeshalom közelében egy eddig ismeretlen tömegsírra bukkantak, amely újra rávilágított a múlt sötét titkaira.

Pelle János történész 2016-os, A holokauszt utolsó felvonása a Józsefvárosban című cikkében két részre bontja a magyar zsidók második világháború alatt megkísérelt, módszeres kiirtását. Az elsőt magyarországi holokausztnak nevezi, a másodikat pedig magyar holokausztnak.

Pelle értelmezése szerint az első időszak 1944. március 19-től, vagyis Magyarország német megszállásától 1944. július 10-ig terjedt, és lényegében a vidéki zsidóság haláltáborokba történő deportálását jelentette. Ekkor a magyar hatóságok aktívan részt vettek az akcióban, sőt, elkötelezettségük még a németek számára is meglepő volt. A lakosság részéről sem tapasztalható ellenállás, azonban fontos hangsúlyozni, hogy ezek a gyilkosságok végső soron a német vezetés utasítására történtek, és a haláltáborokban ők valósították meg azokat. Pelle ezt a folyamatot nevezi magyarországi holokausztnak.

A magyar holokauszt második szakasza, amely Pelle kifejezésével élve a "magyar népirtás" időszaka, 1944. október 15-én kezdődött, amikor Szálasi Ferenc és a nyilasok átvették a hatalmat. Ekkor a németek már csupán mellékszereplőkké váltak, a gyilkos cselekményeket többségében magyarok hajtották végre. Pelle megjegyzi, hogy míg a kelet-európai népirtások jellemzően német precizitással zajlottak, a magyar események sokkal inkább szervezetlenek, brutálisak és gyakran rögtönöztek voltak. A magyar holokauszt áldozatai közül sokan már korábban munkaszolgálatra behívott zsidók voltak, vagy azok közül kerültek ki, akik Budapesten maradtak. Ennek hátterében az állt, hogy az előző fázis kegyetlen hatékonysága miatt a vidéki Magyarországon gyakorlatilag már nem maradt zsidó közösség. A magyar holokauszt jelentős eseményei közé tartozik a mai Győr-Moson-Sopron megye, amely kiemelt helyszínévé vált e tragikus történetnek.

Szálasi zsidópolitikája kezdetben sokkal mértékletesebb és racionálisabb volt, mint a Horthy-korszak arisztokratáiból álló Sztójay-kormányé. Szálasi elsődleges célja a hatalma nemzetközi elismertetése volt, ezért úgy vélekedett, hogy a zsidósággal szembeni túlzott agresszió csak akadályozhatja ezt a törekvést.

A nyilasok szemlélete szerint a Magyarországon maradt zsidók csupán háborús munkaerőként voltak értékelve, akiket kizárólag a győzelem érdekében kívántak foglalkoztatni. Az a nézetük, hogy a zsidókat csak a háború végeztével, a győzelem után lehetne kiirtani, mélyen gyökerezett a hazai fasiszta ideológiában. "Egyetlen zsidót sem engedhetünk ki az országból" - hangoztatta báró Kemény Gábor, a nyilas külügyminiszter, ahogy azt Szirmai Rezső "Fasiszta lelkek - Pszichoanalitikus beszélgetések a háborús főbűnösökkel a börtönben" című művében olvashatjuk. "Olyan gazdagok vagyunk, hogy napi 4 millió munkaórát nélkülözni tudunk?" – tette hozzá, ezzel érzékeltetve a brutalitás és a kegyetlenség mértékét, amellyel a háború idején a zsidó közösségre tekintettek.

Munkaerőre azonban a németeknek is szükségük volt, ezért unszolták Szálasit, hogy adjon át nekik zsidó munkaszolgálatosokat. A nemzetvezető ebbe végül kelletlenül belement, de kikötötte, hogy a zsidókat csak "kölcsönbe" adják a németeknek, és minden átadott személyt regisztrálnak. Ezeket az embereket kis részben vonatokon, majd november elejétől gyalog indították el a nyugati határ felé. Utóbbiakat az óbudai téglagyárból Piliscsabán, Dorogon, Süttőn, Szőnyön, Gönyűn, Dunaszegen, Mosonmagyaróváron át terelték az átadás helye, Hegyeshalom felé. Ezeket a meneteket hívja a magyar történetírás halálmeneteknek.

A Budapestről kiinduló menetelésekkel párhuzamosan az ország más részeiből is megkezdték a megmaradt munkaszolgálatosok nyugati határra terelését. Ezen a tragikus úton vesztette életét Radnóti Miklós és Szerb Antal is, akik mindketten a mai Győr-Moson-Sopron megye területén, egy tömegsírban találtak végső nyughelyet.

"Az áldozatok részben az alultápláltság, a hideg és a kimerültség következtében haltak meg, részben pedig azért, mert a sorkatonákból álló keret, illetve a helybeli lakosság soraiból toborzott őrök agyonverték, illetve agyonlőtték őket Sopron, Kőszeg, Balf, Nagycenk, Fertőrákos térségében. (Kőszegen a nyilasok még gázkamrát is létesítettek, melynek hatásfoka érthető módon meg sem közelítette az auschwitziakét.) Megjegyzendő, hogy a polgári lakosság nemcsak Magyarországon vett részt a zsidók legyilkolásában: ugyanez, vagy hasonló történt a balti országokban, Lengyelországban, Ukrajnában, Romániában, Horvátországban, a háború elején, 1941-ben. Hazai sajátosság viszont, hogy erre nálunk a világháború utolsó évében került sor, amikor már minden józanul gondolkodó ember számára nyilvánvaló volt, hogy a hitleri Németország katonailag alulmarad a szövetségesekkel szemben. Az antiszemita bűnbakképzés és a cinikus politikai uszítás felszínre hozta és tettekre váltotta a legdurvább és legpusztítóbb emberi ösztönöket, még a nyilvánvaló összeomlás küszöbén is" - írta tanulmányában Pelle János.

A halálmenetek embertelensége a szemtanúkat is meglepte, a gyakorlat ellen több külképviselet is tiltakozott Szálasiéknál. Bár a nyilasok november 21. után nem indítottak útnak több gyalogmenetet nyugat felé, a Hegyeshalomba vezető utakon még napokig vánszorogtak az elcsigázott emberek. A svájci követség alkalmazásában álló Leopold Breszlauer és Ladislav Kluger november 23. és 27. között járták végig az útvonalat, és jelentésükben megállapították: "Az első csoportok a fő szállítási útvonalakon (országutakon) haladtak, később azonban a mellékutakat (alternatív útvonalakat) vették igénybe. 7-8 nap alatt rendszerint 200-220 kilométert gyalogoltak Hegyeshalomig. Azokat, akik megbetegedtek, gyakran agyonlőtte a kísérőszemélyzet, vagy hátrahagyták őket elhagyott csűrökben, ahol orvosi segítség nélkül tengődtek, csak ritkán intézkedtek az élelmezésükről és akkor is legfeljebb egy adag híg levest kaptak naponta. A menetelő csoportok indulását mindig úgy időzítették, hogy délelőtt 11 és déli 12 óra között érkezzenek meg Hegyeshalomba. Hangsúlyozzuk, hogy a csoportok legfeljebb 3-4 adag levest kaptak a gyalogmenet egész ideje alatt, de rendszerint több napig egyáltalán semmit nem kaptak enni."

A svéd nagykövetség munkatársai, Per Anger és Raoul Wallenberg, autóval követték a meneteket, és hangot adtak tiltakozásuknak a külügyminisztériumnál. "Az emberek annyira elkeseredettek, hogy szinte állati szintre süllyedtek. Urak és hölgyek az út szélén végzik el szükségleteiket, anélkül, hogy bárkire is figyelmet fordítanának, mintha a körülöttük lévő világ teljesen megszűnt volna létezni" – fogalmaztak levelükben.

Wallenberg személyesen is több embert mentett ki a gyalogmenetekből, autójával a halálmenetek nyomába eredve pedig élelmiszert és gyógyszereket osztott. "Különböző beavatkozásoknak köszönhetően a bevagonírozások vagy az elszállítások során körülbelül 2000 személyt sikerült visszahoznunk, ebből 500-at Hegyeshalomról. Ez utóbbi mentési formát sajnos le kellett állítanunk, miután az Eichmann-kommandó tagjai azzal fenyegettek meg bennünket, hogy erőszakkal lépnek fel ellenünk" - írta jelentésében a diplomata. Pelle egy másik cikkében pedig az szerepel, hogy Eichmann állítólag személyesen jelentette ki: "lelövöm Wallenberget, a zsidóknak ezt a kutyáját".

Lévai Jenő újságíró nyújtott tájékoztatása szerint 1944 novemberében a nyilasok körülbelül 50-60 ezer zsidót adtak át a német hatóságoknak. Fontos megjegyezni, hogy ebben a számításban nincsenek benne azok, akik az út során hunytak el különféle betegségek, a fagy, az éhség vagy a keretlegények brutalitása következtében.

Azok, akik eljutottak a nyugati határhoz, két sorsra jutottak: vagy azonnal valamelyik német koncentrációs tábor foglyaivá váltak, vagy a "Délkeleti Fal" nevű német birodalmi védvonal építéséhez kényszerítették őket. Itt a körülmények annyira brutálisak voltak, hogy sokan úgy vélték, hogy az a szerencsésebb, aki azonnal egy táborba került, mintsem hogy a fal építésének kegyetlen valóságát élje át.

Hegyeshalomban a zsidók átadását a németek részéről Eichmann egyik legfőbb munkatársa, Dieter Wisliceny irányította. A településen több csoportnak is várakoznia kellett az átadásra, miközben nemcsak a hideg viselte meg őket, hanem a szövetségesek bombázásai is gyakoriak voltak a környéken. A helyiek emlékezete szerint a munkaszolgálatosokat gyakran a fel nem robbant bombák hatástalanítására utasították. Kovács Sándorné Back Irén "A mosoni zsidóság emlékezete" című művében idézi a hegyeshalmi Komáromi Elekné visszaemlékezését, aki arról számolt be, hogy a magyar katonák azzal hitegették a munkaszolgálatosokat, hogy ha öt bombát sikerül hatástalanítaniuk, akkor hazatérhetnek, de valójában senkit sem engedtek el. "Kézzel végezték a hatástalanítást, dróttal vagy kötélen húzták a sáros talajon a bombákat. Sokan közülük felrobbantak" - emlékezett vissza Komáromi Elekné.

Hegyeshalom határában állt a korábbi Habsburg-majorság melléképülete, a Vörös istálló is, amiben több, munkaképesnek nyilvánított zsidót is elszállásoltak, de az épület bombatalálatot kapott. A Vörös istálló mellett van az a tömegsír is, amelyikbe Vermes József műépítészt temették - ez volt az, amit csak 1992-ben találtak meg.

A régióban számos tömegsír rejtőzik, amelyek a szörnyű múlt nyomait őrzik. A háború befejezése után a Sopron megyei hatóságok felszólítást tettek közzé, kérve, hogy minden település számoljon be arról, hol találhatók tömegsírok a környéken.

Az ágfalvai helyettes jegyző ezt írta: "...ezen községben összesen 591 közmunkaszolgálatos halt meg [...] közülük 138 személy lett anyakönyvezve [...]. A sírok az ágfalvi temető és a Sopron felé vezető vasútvonalak mentén vannak." A nagycenki helyettes jegyző pedig ezt: "A tömegsírok két helyen vannak, éspedig az egyik a községtől mintegy másfél kilométerre a Farkasverem dűlőben a község tulajdonát képező szántóföldön, míg a másik benn a községben, a Nagycenki Cukorgyár Rt. tulajdonát képező gyártelepen. A bejelentett halottak közül anyakönyvezve van 850 deportált 1945. évi február 24-ig, míg a többi mintegy 450-en anyakönyvezve nincsenek. Az oroszok bevonulása előtt a németek 244 deportáltat lőttek agyon a Nagycenki Cukorgyárban [...] cukorgyári sírban, kb. 800-900 deportáltnak a teteme, míg a községi szántón 330-350 deportált van eltemetve."

Sok tömegsír azonban nem került bejelentésre. Az elkövetkező években, sőt évtizedekben is szünet nélkül fedeztek fel újabb és újabb sírokat a nyugati határ mentén.

Valóban, a háború után az egész ország területén tömegsírokra bukkantak, és a magyar társadalom többsége ekkor kezdett el szembesülni a szó jelentésével. 1945 júniusában a miskolci Szabad Magyarország című lap vezércikkében ezt írta: "A hírek, a rendőrségi jegyzőkönyvek és a gyászkeretes hirdetmények szinte heti rendszerességgel számolnak be arról, hogy itt-ott, vízmosások mélyén, titkos üregekben vagy csupán a szántóföldek szélén a hatóságok emberei tömegsírokat fedeztek fel." A "tömegsír" kifejezés a hivatalos beszéd nyelvén nem csupán a gyilkos őrület és a brutalitás megnyilvánulását hordozza, hanem a halottakká lett emberek megfakult földi maradványait is szimbolizálja. Ezen túlmenően ez a kifejezés a vádakat, a kiáltó igazságra való törekvést és a rendszerek bűneinek súlyos következményeit is magában foglalja, egyúttal figyelmeztet a történelem legsötétebb pillanataira, amelyekért felelősségre kell vonni azokat, akik a hatalom árnyékában cselekedtek.

A szöveg egyedivé tétele: Ez a mondat azokról az emberekről szól, akik a gázkamrák és krematóriumok rémálmaiból, a halálra ítélt munkásszázadok sötét világából, valamint az idegfeszítő illegalitásból szabadultak fel. Ők, akik a halál határvonaláról tértek vissza, most holttestek között keresik a megváltást, miközben a zarándoklásuk őrületbe kergeti őket. Az idegborzoló félelem kíséri őket, ahogy próbálják felfedezni, vajon valamelyik áldozatban felfedeznek-e egy visszavárt szerettet. De a felismerés pillanata is csak a végső, elillanó reménysugár hirtelen eltűnését hozza magával, ami után már csak a megfeszített gyász, a feloldhatatlan keserűség és a hatalmas űr marad, amely a vágyott családi összetartozás és a meghitt otthon helyett tátong körülöttük.

1945. július 25-én pedig ez jelent meg a Hajdú-Bihari Naplóban: "Szilágyi József debreceni rendőrfőkapitány elvtárs mellett dolgozott egy fiatal detektív, aki a főkapitány elvtárssal együtt ment dunántúli szervező körútjára is. Most beszámolt munkatársunknak ottani legmegrázóbb élményéről: a győri főkapitányság felfedezett a Dunántúlon két tömegsírt.

Az egyik tömegsírt Hegyeshalom mellett tárták fel. 240 holttest volt benne, 40 lengyelé, 20 magyar katonáé, a többiek zsidó munkaszolgálatosok voltak, a 240 között 4 nő is. A nyomozás kiderítette a sír eredetét. Múlt év februárban SS-katonák tangóharmónika és nótaszó mellett kísérték az áldozatokat a falu és az állomás közti bombatölcsérekhez. Ott levetkőztették őket és géppisztolyból lövéssorozatot adtak le rájuk, 20 ember kivételével. Ezeket életben hagyták, hogy előbb elföldeljék a többieket, csak azután végeztek velük is. Az orvosi vizsgálat legtöbb esetben haslövést állapított meg, de néhány hullánál tarkólövést is.

Mosonszentjános közelében egy újabb tömegsírra bukkantunk, amelyben 250-260 munkaszolgálatos hulla rejtőzik. A német hatóságok azt állították róluk, hogy tifuszban szenvedtek, így próbálták igazolni, hogy miért nem szállították őket tovább. Szörnyű módon életüket mind elvették – egytől egyig agyonlőtték őket. Úgy tűnik, a náci rémtettek sorozata sosem ér véget, és ezek a felfedezések újra és újra felszínre hozzák az emberi gonoszság legmélyebb bugyrait. Európa története még évtizedek múlva is hordozni fogja bűneik nyomait, emlékeztetve minket a legrosszabb ellenségeinkre.

Természetesen, az a feltételezés, miszerint ezeket a gyilkosságokat németek hajtották végre, óvatos megközelítést igényel. Már a háború utáni időszakban is komoly kihívást jelentett az ország számára, hogy szembenézzen azzal a valósággal, miszerint saját polgáraik is részt vettek ezekben a borzalmakban. A béke megteremtésére törekvő társadalom számára ez különösen nehéz helyzetet teremtett.