A magyar jogi történelem egyik kiemelkedő alakja, aki nemcsak halálbüntetés párti volt, hanem a jogi hálózatok mestereként is ismert. Az ügyvéd, akinek neve összefonódott a bírósági reformokkal és a jogi képviselet úttörő megoldásaival, sokak számára péld

Évtizedeken keresztül a magyar ügyvédtársadalom egyik legelismertebb alakja volt, aki a legsúlyosabb büntetőügyekben vállalta a védelem feladatát. E munkája során nem csupán a jogi aspektusokat, hanem a "szörnyetegek" mögött meghúzódó motivációkat is próbálta feltárni. Élete végén azonban önmaga védelmére kényszerült, amikor napvilágra került, hogy hosszú éveken át ügynöki jelentéseket készített. Bár állítása szerint nem működött együtt az állambiztonsági szervekkel, azt elismerte, hogy időnként megkeresések érkeztek hozzá "ezzel vagy azzal" a céllal. Ma, tíz évvel ezelőtt, 2014. november 27-én hunyt el Bárándy György, akinek öröksége még mindig érezhető a jogi közéletben.

Mindenki csak Gyuri bácsinak szólította. Élete utolsó pillanataig megőrizte aktív életmódját, még a kilencedik ikszen túl is nap mint nap feltűnt a Markó utcában. Jellemzően kissé hajlott alakja mindig sietős léptekkel haladt a bíróság felé, elmaradhatatlan csokornyakkendőjének eleganciájával.

Pedig ha nem félt volna annyira a vér látványától, valószínűleg nagyapját és dédapját követve az orvosi pályát választja.

Élete tele volt eseményekkel és kihívásokkal. 1951 őszén az ÁVH letartóztatása után Kistarcsára került internálásra, ahol hosszú hónapokat töltött el. 1953-ban végre szabadlábra helyezték, de az újrakezdés nem volt könnyű: segédmunkásként kellett helytállnia, krumplit rakodott egy piacon, miközben álmai ügyvédként való újrakezdésére vágyott. A forradalom után, 1956-tól végre ismét folytathatta ügyvédkedését, visszanyerve a reményt és a lehetőséget, hogy a jog szolgálatába állhasson.

Egyik interjújában kifejtette, hogy nem azonosul a védenceivel, hanem inkább arra törekszik, hogy megértse motivációikat. Ez a megközelítés vezette őt a 1967-es zuglói nyilasper során, amikor kirendelt ügyvédként védte az elsőrendű vádlottat, Kröszl Vilmost. Mivel más lehetősége nem volt, ezt a stratégiát választotta, hogy a legjobbat hozza ki a helyzetből.

"Azt hiszem, ő volt a legkegyetlenebb ügyfelem. Ötszázhatvan ártatlan ember meggyilkolásában vett részt, kizárólag zsidó mivoltuk miatt" - jellemezte ügyfelét. Szerinte Kröszl egy piszkos állat, egy szörnyeteg volt, mégis a nyilas pártszolgálatos ügyében mondta el élete talán legjobb védőbeszédét, amelyben mindenekelőtt az időmúlásra és a lelkiismeret-furdalásra hivatkozott:

Ebben az ügyben a cselekmény elkövetése óta több mint húsz év telt el. Ennyi idő alkalmas az egyén megnevelésére, javulására, tehát nem indokolt vele szemben a legsúlyosabb büntetés kiszabása... Kérem, sok idő telt el, és nem tudok abban hinni, hogy ez idő alatt a vádlottak, így védencem, Kröszl Vilmos is, ne döbbentek volna rá arra, hogy mi történt... Mit tettek. Lehetetlen, hogy a több mint két évtized alatt ne lett volna lelkifurdalásuk. Ezek az emberek eddig félelemben, rettegésben éltek. Ez a félelem, a lelkiismeret-furdalás büntetés volt, amit az ítélet kiszabásakor nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Később bevallotta, hogy bár a legjobb szándékaival és tudásával írta meg a kegyelmi kérvényt, titokban azért imádkozott, hogy ne kapjon kegyelmet az az ember...

Legemlékezetesebb ügyének a karácsondi kettős rablógyilkosság számított. Az 1968. október 13-tól 1974. október 7-ig terjedő büntetőeljárás során, ahol az elsőrendű vádlott védelmét látta el, a gyanúsítottat három alkalommal is halálra ítélték, ám negyedik alkalommal végül felmentették.

A rablógyilkosság helyszínén a rendőrség nyomszakértői az egyik ablak üvegéről rögzített nyomot előbb kesztyű nyomának vélték, később viszont már kategorikusan állították, hogy az az elsőrendű vádlott homloknyoma. Majd utóbb ugyanerről azt mondták, hogy a másik vádlott homlokának lenyomata. A helybeli rendőrorvos szakértők azt sem vették észre, hogy az egyik sértettet két különböző méretű baltával ütötték agyon. Az ügyben azonban a döntő fordulatot Bárándy indítványa hozta el:

A legmegdöbbentőbb bizonyíték egy élénk színű, véres foltokkal tarkított nadrág volt. A tanúk egybehangzóan állították, hogy éppen ebben a ruhadarabban látták a vádlottat. Az utolsó, negyedik alkalommal azonban eszembe jutott valami, ami addig senkinek nem jutott eszébe: miért ne próbálná fel a nadrágot? A börtönben eltöltött idő alatt a férfi jó húsz kilót fogyott, így a nadrág már a térdéig sem érhetett el. Ennek következményeként végül felmentették.

Sohasem rejtette véka alá a szakmai véleményét: mindig is a halálbüntetés pártján állt. Szerinte ugyanis a legsúlyosabb büntetés elrettentő, visszatartó hatású, a tévedés lehetősége ugyanakkor aránylag kicsi. A halálbüntetés hiánya viszont önbíráskodáshoz vezethet. Azzal is érvelt, hogy az állam számára olcsóbb a kivégzés, mint életfogytig börtönben tartani a bűnözőket, ráadásul az életfogytig elítélt terroristák vagy bűnözőtársaik újabb bűncselekmények elkövetésével próbálhatják meg kikényszeríteni társaik szabadon engedését. Állítása szerint a modern társadalomban a bűnözés elleni harc háborúként is felfogható, így a halálra ítéltek áldozatok a bűnözői oldalon.

Úgy vélekedett, amíg a társadalmi viszonyok gyökeresen meg nem változnak, meg kell tartani a súlyos büntetéseket, mint az életfogytig tartó szabadságvesztést. Sajnos ugyanis vannak, akik nem ismernek lehetetlent és tisztában vannak azzal, hogy semmit nem veszíthetnek. "Emellett arról sem szabad megfeledkezni, hogy ezeket az embereket, akiket a bűnözők többsége által is megvetett cselekményekért ítéltek el, az adófizetők pénzén életük végéig jobb körülmények között kell eltartani a társadalomnak, mint amilyen körülmények között a hajléktalanok vagy a kiskeresetű családok élnek" - állította a büntetőügyvéd.

Aztán hirtelen rávetült az ügynökmúlt árnya. Az 1956-os Intézet Nagy Imre újratemetésének 20. évfordulóján, 2009-ben egy ügynöklistát hozott nyilvánosságra, amely szerint

Az ügynökvádra reagálva elmondta, már 1960-ban beszámolt ügynöki tevékenységéről. 1949-ben szervezték be a katonapolitikai osztályhoz, azzal biztatva, hogy Ausztriában kap munkát. Salzburgba ment, ahol ismerőseiről, a köztük lévő CIC-ügynökökről végzett felderítést. Állítása szerint nem működött együtt az állambiztonsággal, de azt nem tagadta, hogy néha megkeresték "ezzel vagy azzal". A lényeg azonban az - hangsúlyozta -, hogy soha nem mondott olyat, amivel másoknak ártott volna.

A munkadosszié szerint 1959-től a II/5-e. alosztálynak dolgozott. Akkor a 48. számú ügyvédi munkaközösség tagja volt, és ügyvédek politikai megnyilvánulásairól írt jelentéseket. 1968-ban a III/II-3. osztály, 1988 júliusában pedig a BM III/II-3-b. alosztály foglalkoztatta. (A III/II-3. osztály feladata - az USA, NSZK, Ausztria kivételével - a többi európai NATO-ország és semleges államok hírszerzésével szembeni elhárítás volt.)