Három hosszú évet vártunk a tatáros film megjelenésére, de végül kiderült, hogy az 1242-es történetből csupán 621-es élmény lett.

"Ebben a sorozatban minden szereplő egy kicsit őrült, és a legmeredekebb humort hozzuk el nektek" – mondta a Twisted Metal ikonja a legfrissebb interjúnk során.

Ilyen lett. Másmilyen már nem lesz. A tévé előtt még elmegy, de mozivászonra talán gyengécske. Három évet vártunk az „1242 - A Nyugat kapujában” című film premierjére, és mit is mondhatnánk róla? A lényeg, hogy ilyen élményt már nem tapasztalhatunk máskor.

Nehéz kritikát írni egy olyan filmről, amiről tudjuk, hogy milyennek szánták. Merthogy ott voltunk a forgatáson, beszéltünk az alkotókkal, a szereplőkkel, és a vízió, amit elénk tártak, egy olyan alkotást ígért, amelyben a történelem inkább csak hangulati környezet; nem lesznek benne látványos tatár-magyar ütközetek; a harcmezőn nem roppan egymásnak a két sereg, mégis ad valamilyen pluszt: transzendentális hangulatot. Olyat, ami egy elképzelt valóság spirituális lényegére rámutat, s amiből nem csupán jó és rossz küzdelme bontakozik ki a szemünk előtt, hanem vallások és hitrendszerek feszülnek egymásnak, s amiből kiderül, hogy a történetek, s velük együtt a történelmi pillanatok az emberek lelkéből születnek. Félelmeikből, gyarlóságukból, kapzsiságukból, szeretetükből, nagyvonalúságukból, a valamilyen máshoz és egymáshoz való kapcsolódásukból.

Az 1242 - A Nyugat kapujában eleve olyan háttérsztorira épült, benne mélyen meghúzódó misztikus szállal, amely nagy teret enged az írói fantáziának, a történelem csupán környezet. A szereplőgárda nemzetközi (Ray Stevenson, Eric Roberts, Michael Ironside, Jeremy Neumark Jones, Bold Csojmbol), a stáb főként magyar, ahogyan a forgatási helyszín is.

A végeredmény kétségtelenül nézhető, de ebben a formában inkább a streaming platformok világába illik, mintsem a mozivászonra. Ebből a szempontból megkérdőjelezhető, hogy érdemes volt-e mintegy 4 milliárd forintot költeni egy ilyen film elkészítésére.

Pedig a képek szépek (operatőr: Balázs István Balázs), a közeliek hangulata egészen mély, csak a filmből valahogyan eltűntek, hiányoznak a nagytotálok. Azok a nagyerejű képek, amitől nemcsak időben, hanem térben is el tudnánk helyezni, képzelni a monumentaliást. Olykor felvillan egy-egy távoli kameramozgás, de ezek inkább csak helyüket nem találó villanások. A VFX-várképek poszterjellegűek, a harci jelenetek pedig annyira szűkek, hogy azokból éppen a dráma, a feszültség tűnik el, pedig minden kockában annak kellene lüktetnie.

Szilvásváradon épült fel a mongolok tábora, és a hely sokkal több izgalmat ígért. A filmben mégis csupán sátrakat látunk. Illusztrációk a párbeszédekre épülő történetmeséléshez. A mongolok belháborúja, majd egymással való küzdelme is csupán esetleges, kétdimenziós. Diafilmeken tekerés a következő kockára.

A Nyugat ármánykodása egy felszínes, egydimenziós narratívába sűrítve, amelynek mélysége szinte teljesen hiányzik. A bíboros szerepe, amelyet Ray Stevenson alakít, csupán egy fiktív figura, ami önmagában nem is lenne probléma, hiszen az ármány mindig is örök téma. Azonban ebben a filmben a karaktere silányan van megírva, csupán egy leegyszerűsített antagonista, akinek motivációi és fejlődése elmarad a várakozásoktól. Eric Roberts és Michael Ironside felbukkanása is megkérdőjelezhető; a két sztárszínész jelenléte a filmben inkább egyfajta színpadi díszletként funkcionál, mintsem hogy valódi tartalmat vagy plusz értéket adna az alkotáshoz. A karaktereik olyanok, mint egy kalandfilm háttérszereplői, akik képtelenek megjeleníteni a lényeges tartalmat vagy a mélyebb érzelmi szálakat. A film így elveszíti azokat az elemeket, amelyek valóban élvezetessé és emlékezetessé tehetnék a történetet.

Jeremy Neumark Jones teljesítménye kiemelkedik a többi szereplő közül, Özséb karakterének megformálása során mélyen átérezhető a belső vívódás, amely végigkíséri a történetet. A film drámai csúcspontjában azonban zavaros marad a viszony a karakter és a bíboros között, mivel az ábrázolás nem ad elég időt a részletek kibontakozására. Ez a hiányosság viszont nem csökkenti a történet által keltett feszültséget és érzelmi hatást.

A magyaroknak nagy szerep nem jutott ebben a filmben. Mátray László királyi alakítása lényegében mozdulatlan, könyvből kivágott masé, László Zsolt karaktere útközben eltűnik valahol, annak talán meg sem ágyaztak, Stohl András alakítása pedig minden bizonnyal felejthetlen lesz, hiszen egyetlen árva szó sem hagyja el a száját. Ezzel amúgy nincsen baj, a néma leventék is lehetnek gonoszak, a rendező (Soós Péter) instrukcióit pontosan végrehajtja.

A film különlegességét a mongol szereplők adják. Ezen alkotás kedvéért olyan eltökélten készültek fel, hogy nem csupán a harci öltözetüket és az autentikus mongol páncélzatot hozták magukkal, hanem a forgatás során egy rituális áldozat bemutatásával is tisztelegtek őseik, Batu kán szelleme előtt. Ez a részlet még inkább gazdagítja a történetet, és autentikus atmoszférát teremt.

Bold Csojmbol, aki Batu kánt kelti életre a vásznon, meggyőződése, hogy a hunok és a mongolok gyökerei mélyen összefonódnak. Az Indexnek adott interjújában kifejti, hogy Batu kán karakterén keresztül a mongol történelem és kultúra komplexitása könnyen megragadható, különösen az, hogy milyen is valójában egy mongol uralkodó. Mongóliában elterjedt a mondás: „Ha meg akarod érteni Dzsingisz kánt, előbb ismerd meg Batu kánt.” Ugyanakkor a filmben valami lényeges hiányzik: a mélyebb megismerés. Bár vannak utalások, amelyek Batu kán álmaira reflektálnak, azok önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy a transzcendens világát teljes mértékben megragadják. További jelenetekre lenne szükség ahhoz, hogy a nézők igazán belemerülhessenek ebbe a gazdag és misztikus univerzumba.

De nem rajta, nem is a mongolokon múlik, hogy ez a film végül ilyen lett, amilyen. Másmilyen már nem lesz. A tatárok már régen hazamentek, a kunok beolvadtak a magyarok közé. Az 1242 - A Nyugat kapujában című film pedig tévében elmegy, csak mozifilmnek halovány.