Az út, amely az örök élmények birodalmába vezet, hullahegyeken keresztül kanyarog, tele titkokkal és felfedezésekkel.

Amióta a turizmus tömegeket vonz, az utazási irodák folyamatosan új, egyedi ajánlatokkal próbálnak kitűnni a piacon, hogy megfoghassák a különböző igényeket. A világutazók pedig nem csupán passzív résztvevők, hanem aktívan hozzájárulnak az élményekhez saját kreatív ötleteikkel. Számukra a fő mozgatórugó az egyedi élmény keresése és az adrenalinfokozó kalandok. Különösen a Z generáció számára fontos, hogy az adott helyszínek biztonságos teret nyújtsanak a szelfizéshez, hiszen a közösségi média világában a pillanatok megörökítése elengedhetetlen. Ha pedig a morbidabb témák kerülnek terítékre, az extrém kalandok, például elhagyatott helyszínek felfedezése vagy régi temetők látogatása is vonzó lehet, ahol a történelem és a rejtély egyesül, és a szelfik mellett különleges, emlékezetes élményekkel gazdagodnak.

Halkan zúgott a motorcsónak, amikor Herceg Noviban beszálltam, hogy áthajózzak a szemben lévő Roséba. Ez a Dubrovniktól körülbelül 60 kilométerre található terület Európa egyik legszebb tengerpartja, mégis megőrizte nyugalmát, távol a tömegturizmustól, amely már elárasztotta a horvát partvidéket, vagy a Kotori öböl festői városát. Montenegró buliközpontja, Budva, egykor lenyűgöző szépségéről volt híres, de mára sajna betondzsungellé vált, elveszítve varázsát a turisták áradatával együtt.

Rosé még mindig nyugtatóan csendes, a part mentén pedig energikus és fiatal montenegróiak egy olyan szállodát emeltek, amely a minimáldesign eleganciáját tükrözi. A vöröstéglás teraszokon ülve kávét kortyolgatva csodás kilátás nyílik a szemben elterülő, dombokkal tagolt öbölre, ahol a sirályok jellegzetes kiáltásai és néhány motorcsónak zaja törik meg a nyugalmat. A helyi hangulatot tovább fokozza, hogy a külföldiek, főként angolok és németek, szívesen látogatják Rosét, élvezve a nemzetközi viszonylatban kedvező árakat, legyen szó szállásról vagy étkezésről.

Jönnek fiatalok is szép számmal, igaz kicsit tovább kuporognak az általábban rozzant csónakokban - ők a hegyek gyomrába vájt egykori tengeralattjáró kikötőket veszik irányba, ahol egészen misztikus hangulat uralkodik még nappal is. Annak idején Jugoszláviának volt tengeralattjáró flottája, amely a környéken állomásozott. Az általában egy hajó befogadásra kiépített, hegyek takarásában levő szűk betondokkok ma is jó állapotban vannak, néhol még megbízhatóan működik a világítás is. Esténként hangszórókból ömlik a zene, mert ezen a különleges helyszínen olykor összegyűlnek a fiatalok, hogy kierésszék a gőzt.

A 20 év körüliek, tehát a Z generációhoz tartozók aszerint utaznak külföldre, hogy hol találnak érdekességet, hol áramlik igazán az adrenalin. A könnyűzenei-történelmi kombó megfelelő még akkor is, ha inkább a buli a fontos. De azért a háború ridegségét sugalló tengeralattjáró bázis is "cool" - igazán különleges képek készíthetők még akkor is, ha hadihajó már csak a közeli múzuemban látható.

A Kotori öböl kiváló példája annak, hogy a turizmus világában mennyire fontos a különlegesség keresése. Az utóbbi évtizedekben egyre többen látogatnak el olyan helyszínekre, amelyek valaha sötét történelemmel bírnak, mint például haláltáborok, háborús övezetek vagy atomkatasztrófák színhelyei. Ebből a jelenségből valóságos iparág fejlődött ki, amelyet angolul "dark tourism"-nak neveznek. A sötét turizmus lényegében az emberiség nehéz örökségeinek feltárásáról szól, mintegy utazás a múlt árnyékos bugyraiba. J.J. Lenon és M. Foley már a 2000-es évek elején könyvet szenteltek ennek a témának, azóta pedig a Pittsburghi Egyetemen létrejött egy külön kutatóintézet, amely a nemzetközi turizmus "sötét oldalának" tendenciáit vizsgálja. A kutatók főként arra keresik a választ, hogy miért vonzza ennyire a látogatókat a történelmi tragédiák és a súlyos események tanulmányozása. Az emberi kíváncsiság és a múlt megértésének vágya kétségtelenül szerepet játszik ebben a jelenségben, amely egyben tükrözi társadalmunk komplex viszonyát a múlttal és annak tanulságaival.

Valóban érdekes, hogy a waterlooi csata színhelyén már a harcok utáni napon megjelentek az érdeklődők, akik a szekereken utazva próbálták meg szemügyre venni a történelem e fatális eseményének nyomait. Valószínű, hogy a több tízezer áldozat látványa mély benyomást tett rájuk, hiszen ez a csata Napóleon végső bukását jelentette. Később, a tömeges turizmus Angliában való kibontakozásával, különösen az első világháború zűrzavaros időszaka alatt, brit utazási irodák már szervezett túrákat indítottak a német-francia frontra. Ekkoriban az állások viszonylag mozdulatlanok voltak, hiszen a háború állóhelyzetet teremtett, így a marne-i csata borzalmas eseményei is felkerültek a látnivalók listájára – a primitív fényképezőgépekkel készült felvételek pedig bőven kínálták a szörnyűségek dokumentálásának lehetőségét.

A hajdani háborúk színhelyei ma is lenyűgöző vonzerőt gyakorolnak az utazókra. Vietnam különösen kiemelkedő, hiszen sok amerikai látogató érkezik ide, hogy felfedezze, miért szenvedett el a "mezítlábas Vietkong" olyan végzetes, megalázó vereséget a több mint félmilliós amerikai haderőtől Saigon környékén. Én is ott álltam azoknál a "ürgelyukaknál", amelyek részben megvilágították ezt a rejtélyt.

Az elnevezés rendkívül találó, hiszen az agyagos talaj, amely gyorsan megszilárdul, lehetővé tette, hogy apró, alig észlelhető járatokat ásson a föld alá a vietnamiak. Ezek a járatok nemcsak a menedéküket szolgálták, hanem szinte egy egész mini társadalom alakult ki bennük. A harcosok villámgyorsan leugrottak, és két méter mélyen kis közösségeket alakítottak ki, ahol családok éltek, sőt, még kis iskolák is működtek a föld mélyén. A pihenőhelyek és az elsősegélynyújtó pontok mind hozzájárultak ahhoz, hogy a túlélésük biztosítva legyen hosszú hónapokon át. A friss levegőt nádszálakon keresztül juttatták be a járatokba, ami életük egyik legfontosabb eleme volt. A vietnami harcosok folyamatosan bővítették a járatokat, és az amerikaiak hirtelen azon kapták magukat, hogy a támadások hátulról érkeznek. Szó szerint a földből bukkantak fel, fegyvereik – sok esetben szovjet gyártmányúak – a hátukon.

Magam is kipróbáltam egy olyan helyet, amelyet a sötét turizmus rajongói igencsak kedvelnek Vietnam délvidékén. Amikor éppen a hajszálvékony testemet préseltem bele a teljes sötétségbe burkolózó, levegő nélküli, rémisztően szűk alagútba, egy ismeretlen halálfélelem kerített hatalmába. Olyan érzés volt, mint még soha. Kezemmel a talajt és az oldalfalat tapogatva, térden csúszva haladtam előre, és minden egyes másodperc egy örökkévalóságnak tűnt. Se lámpa, se friss levegő, csupán a szűk üreg fojtogató szorítása. Fogalmam sem volt, mennyi időt tölthettem ott a föld alatt; talán néhány perc, amikor végre megláttam a derengő fényt az alagút másik végén. Felbotorkáltam a létrán, amely a lyukat keretezte, és mélyen beszívva a meleg, párás levegőt, úgy éreztem, soha nem volt még ennyire üdvözítő egy ilyen szippantás. Később lemértem: mindössze 8 métert kúsztam négykézláb a föld mélyében…

A vietnami hadsereg egykori bázisait felfedező amerikai látogatók száma tömegesen nőtt az évek során. Különösen népszerű célpont Danang, ahol az Egyesült Államok háborús időszakban működő fő katonai repülőtere állt. Ma már ezen a helyszínen egy lélegzetelállító golfpálya terül el, zöldellő tájjal. A sötét turizmusra vonatkozó becslések nem túlzók, hiszen a világ szinten évente körülbelül 32 milliárd dolláros bevételt generál az emberek érdeklődése a múlt árnyékosabb oldalai, a halál és a tragédia iránt. A témával foglalkozó szakportálok szerint több mint 1000 úti célt kínálnak a kalandvágyó utazóknak 116 különböző országban.

A Z generáció beérésével együtt a sötét turizmus által generált pénz nőni fog, s 2030-ra eléri az évi 40 milliárd dollárt. Ez azért is reális, mert a 2000 után született, képzett fiatalok egy része meg akarja érteni apja, anyja történelmi drámáit. Egy részük igencsak fogékony saját nemzetének történelme iránt is. A szabadon gondolkodó, művelt, dinamikus fiatalok felpörgetik a sötét turizmust, mégpedig azért, hogy a helyszíneken járva saját viszonyt, s ezáltal megalapozott véleményt alakítsanak ki a történelem drámáival kapcsolatban.

A szakirodalom három típusra osztja a turizmus eme ágát, mindegyik körülbelül 20 százalékát adja a dark tourismból származó összbevételnek. A nukláris katasztrófák helyszínei talán a legismertebbek, legdrámaiabbak. Csernobil mindent visz, mert élénken él emlékezetünkben, s talán már nem olyan veszélyes az egykori erőművet övező városok, főleg Pripjaty felkeresése. De Amerikában a Three Mile Island vagy éppen a japán Fukushima is rendkívül népszerű a nukleáris balesetek iránt érdeklődők számára.

A második kategória a történelmi traumák és a nagy csaták helyszínei, amelyek mély nyomot hagytak az emberi emlékezetben. Kambodzsa például nem csupán Angkor lenyűgöző templomainak romjairól híres, hanem a vérengző kommunista vezető, Pol Pot által elkövetett borzalmakról is, amelyek a csonthegyekkel teli tömegsírokban öltöttek testet. Franciaországban az Omaha Beach, a 1944-es D-nap helyszíne, szintén tragikus történelmi események színhelye, ahol a tengerparti partraszállás során hatalmas véráldozatok árán harcoltak a szövetségesek. De sajnos a világ számos más területén is találkozhatunk hasonló példákkal; elég csak Banja Lukára gondolni, ahol az egykori Jugoszlávia felbomlását követő polgárháború borzalmai és népirtásai szörnyű nyomokat hagytak a régió emlékezetében.

Ilyen Famagusta is Észak-Cipruson, ahol a sziget kettéosztásához vezető török-görög háború olyan váratlanul pattant ki, hogy az elitszállók asztalain évtizedekig ott maradt a kávécsésze. A festői üdülőközpont a harci cselekmények központjába került, a front ott húzódott, nem volt idő elvinni semmit. A fegyverszünet után az ENSZ felügyelte a területet, ma is békefenntartók vannak, a város évtizedeken át lezárt terület volt.

Három évvel ezelőtt az elsők között mehettem be a nyitás után: döbbenetes látványt nyújtottak a vadul burjánzó növények által leigázott egykori elitszállodák és a kietlen part, vagy éppen a betört üvegű egykori kaszinó. Rozzant kerékpárokon lehetett körbetekerni a szellemvárost, amely a hatvanas években még a francia filmszínészek - így Brigitte Bardot vagy Alain Delon - legkedveltebb üdülőhelyeként szolgált.

A harmadik, amit említhetünk, a holokauszt. Auschwitz hírneve sokakat vonz, de hazánk is bővelkedik a náci és a vörös terror brutalitásának nyomait őrző helyszínekben, amelyek iránt szintén nagy az érdeklődés. Ezt a jelenséget magyarázza a Terror Háza Múzeum, valamint a Cipők a Duna-parton emlékmű népszerűsége. Ezek az alkotások, köztük Pauer Gyula és Can Togay János szoborsorozata, a nyilasok által a hideg vízbe lőtt áldozatok emlékét idézik fel, művészi formában. A megmaradó bevételek a különleges eseményekhez, vagy inkább a klasszikus katasztrófa turizmushoz kapcsolódnak. Például a Dakota-ház, ahol John Lennon életét vesztette, vagy a New York-i Ground Zero, amely az ikertornyok 2001-es tragikus összeomlására emlékeztet.

A turisták jó érzékkel kiválasztják azokat a történeti helyeket is, ahol nem háború vagy katasztrófa torzóit lehet ma látni - egyszerűen csak a változó világ nyomait. A festői argentin város, Patagónia "bejárata", a közeli síközpont kapuja, Bariloche is ilyen, ahol az egykori arany- és rézbányák szinte egybeolvadnak a festői szépségű tavakkal, de ahol máig a misztikus nevű (és a helyiek állandó tiltakozását kiváltó) Nemzeti Atom Központ hegybe vájt reaktorbunkere is fotótéma lehet a külföldieknek. Az már mai korunk jellegzetessége, hogy a legszebb tavak partján minőségi golfpályák zöldellnek - általában amerikai turisták játszanak.

Bariloche vonzereje nem csupán a festői tájban rejlik, hanem egy másik, sokkal sötétebb történet is fűződik a város nevéhez. Az úgynevezett sötét turizmus jegyében sokan érkeznek ide, hogy felfedezzék azokat a titkokat, amelyek Argentína rejtett múltjából fakadnak. A dél-amerikai kontinens sok körözött náci számára nyújtott menedéket, és Bariloche sem volt kivétel. Itt élt például Erich Priebke, a háborús bűnös, aki évtizedeken át rejtőzködött, miközben álnéven, sőt, még a helyi német iskolában is tanított. Az épület előtt sok turista megáll, hogy megörökítse ezt a különös helyszínt, ahol a történelem sötét árnyai még mindig érezhetőek.

A közeli Bolívia is az egyik legkedveltebb helyszín a különleges történelmi emlékek iránt érdeklődők számára. Uyuni város mellett, 3600 méter magasan terül el a világ legnagyobb sósivatagja. Tízezer négyzetkilométer tükörsima misztikum - egykor azonban ezüstbányákból kitermelt értékes anyagokkal megrakott vonatot száguldoztak errefelé. 1940-re azonban elfogyott az érc, leállt a munka - a hátrahagyott gőzmozdonyok és vagonok rozsdamarta fekete váza azonban máig szürreális képként emlékeztet egy letűnt gazdasági csodára. Ami azonban újjászülethet, mert errefelé van a világ lítiumtartalékának 35 százaléka. Rövidesen kitermelik, de a turistákat a bányák közelébe sem fogják engedni.