Ki állította, hogy az élet folyamatos fejlődést követel?
A nemnövekedés (angolul degrowth - a szerk.) fogalma az utóbbi évtizedben egyre több figyelmet kapott a globális klímaválság és a fenntarthatóság kontextusában. Lényege, hogy a modern gazdasági modellek alapját képező folyamatos növekedés nemcsak fenntarthatatlan, hanem egyenesen káros is lehet egy olyan bolygón, amelynek erőforrásai végesek. A nemnövekedés hívei szerint ezért nem elegendő a növekedés tempójának mérséklése - egyes gazdasági folyamatokat tudatosan vissza kell építeni.
Az egyik első gondolkodó, aki nyíltan beszélt a problémáról, az osztrák-francia filozófus, André Gorz volt, aki 1972-ben fogalmazta meg nézeteit. Ebben az évben jelent meg a Római Klub megbízásából készült jelentés, "A növekedés határai" címmel, amely először hívta fel a figyelmet a növekedés fenntarthatóságának korlátaira. A nemnövekedés gondolata azonban csak a 2000-es évek elejétől kezdett igazán népszerűvé válni, és vitákat generáló, dinamikusan fejlődő mozgalommá alakult, különösen Nyugat-Európában.
Ehhez elengedhetetlen az anyag- és energiaáramlás csökkentése, ami magában foglalja a termelés, a fogyasztás, a szállítás és a hulladék minimalizálását. Ez a megközelítés nem csupán egy környezetvédelmi ajánlás, hanem egy átfogó társadalmi átalakulás szükségességét is felveti: újra kell gondolni a gazdasági struktúrákat, reformálni az elosztási rendszereket, és át kell értékelni az életminőség fogalmát.
A nemnövekedés elvei között olyan gyakorlati javaslatokat találhatunk, mint a helyi termelés és ellátás prioritásának biztosítása, a fogyasztás tudatos mérséklése, a közösségi kapcsolatok erősítése, az infrastruktúra fenntartható újrahasznosítása, valamint a munkaidő drasztikus csökkentése. Ezen intézkedések célja nem az, hogy visszavessük a társadalmat a primitív életformákhoz, hanem hogy egy fenntartható, igazságos és ökológiai szempontból is megfelelő rendszert alakítsunk ki.
Pogátsa Zoltán közgazdász-szociológus a "Fenntartható gazdaság vagy társadalmi összeomlás" című munkájában (melyről korábban mi is írtunk - a szerk.) arra hívja fel a figyelmet, hogy a gazdasági növekedés mítosza valójában fizikai lehetetlenség. A természetes rendszerekben sincs lehetőség végtelen növekedésre; a fejlődés mindig egy szigmoid görbét követ, amely az induló gyorsulás után lelassulást és végül stabilizációt hoz. Ezzel szemben a kapitalizmus alapja éppen az a végtelen növekedés igénye, amely a profit folyamatos újrabefektetésére és a fogyasztás állandó serkentésére épül, ami azonban összeegyeztethetetlen bolygónk korlátaival. Pogátsa hangsúlyozza, hogy sürgős paradigmaváltásra van szükség, amely kizárólag a nemnövekedés logikájának mentén valósítható meg.
Kritikája a GDP-fetisizmusra is kiterjed. A bruttó hazai termék (GDP) Simon Kuznets találmánya, aki már az 1930-as években hangsúlyozta: ez nem a jólét vagy az életminőség mérőszáma. Mégis ez vált a politikai és gazdasági sikeresség szimbólumává. Pogátsa rámutat, hogy míg a jóléti állam korszakában a növekedés valóban emelte a többség életszínvonalát, a neoliberalizmus évtizedeiben ez az összefüggés megszűnt: ma már szinte kizárólag a leggazdagabb rétegek profitálnak a növekedésből.
Jason Hickel antropológus, aki az "A kevesebb több" című könyv szerzője, arra hívja fel a figyelmet, hogy a gazdasági eredmények mérésekor a GDP mutatója nem nyújt megfelelő képet az igazi jólétről.
Szerinte a társadalmi haladás szempontjából nem az aggregált termelés számít, hanem az, hogy pontosan milyen javakat és szolgáltatásokat állítunk elő: különösen azokat, amelyek javítják az emberek életminőségét és támogatják az ökológiai célokat. Ugyanakkor szükség van a magas kibocsátású szektorok és országok növekedésének csökkentésére is.
Köves Alexandra, a Budapesti Corvinus Egyetem docense, hasonlóan vélekedik, amikor arra hívja fel a figyelmet, hogy talán először is azt kellene megkérdeznünk: miért van szükség folyamatos növekedésre? A természetben a fejlődésnek mindig van egy korlátja, míg mi mégis a végtelen terjeszkedés illúziójában élünk. Gazdasági rendszerünk egy önmagát korlátozó logikába zárta magát: ha nem történik termelés, megszűnik a munka, ha nincs munka, eltűnik a bér, ha pedig nincs bér, akkor a fogyasztás is leáll. Csakhogy a fogyasztás elkerülhetetlenül szennyezéssel jár, amely végül ökológiai válságot idéz elő. Ezen felül mindenkit arra sarkallunk, hogy még a legkevésbé "termelékeny" területeken – mint az oktatás vagy az egészségügy – is a növekedést hajszolja, noha ezeknek nem a mennyiségi bővülés a fő célja.
Köves véleménye szerint a munkát újra kellene értelmeznünk: nem csupán kevesebb órát kellene dolgoznunk, hanem teljesen más megközelítéssel kellene a feladatainkhoz állnunk. Ahelyett, hogy gépesítéssel próbálnánk "felszabadítani" az időnket, inkább a munkaidő csökkentésére kellene fókuszálnunk, hogy több lehetőségünk legyen az emberi kapcsolatok ápolására, közösségi tevékenységekre és a mentális jólétünkre. Ugyanez a szemlélet érvényes a pénzügyi rendszerre is: elengedhetnénk adósságokat, bevezethetnénk progresszív vagyonadókat, és be kellene látnunk, hogy a piac önmagában nem fogja megoldani a problémáinkat egy túlságosan megterhelt bolygón.
A jövő formálásának megközelítése során hangsúlyozza, hogy a változásoknak nem a felsőbb szintekről kellene kiindulniuk, hanem a közösségekből, az emberek mindennapi életéből. A hálózatos gondolkodás elve alapján minden település, közösség és egyén potenciális változásmotor lehet. Amikor elegendő számú ember és közösség kezd el új utakon járni, az képes rendszerszintű átalakulásokat generálni. Azonban a puszta félelmek és aggályok taglalása nem elegendő - szükség van inspiráló, pozitív jövőképekre. Olyan alternatívákra van szükség, amelyek nem csupán utópiák, hanem reálisan megvalósítható, cselekvésre ösztönző lehetőségek.
A nemnövekedés koncepciója már régóta jelen van a gondolkodásunkban, és szoros kapcsolatban áll a magyar társadalomtudományi tradíciókkal. Polányi Károly például A nagy átalakulás című művében, amely 1944-ben jelent meg, hangsúlyozta, hogy a gazdasági folyamatokat nem lehet elválasztani az emberi közösségektől, hiszen azok szorosan összefonódnak egymással.
A nemnövekedés eszméje sok vitát generál, és kritikák kereszttüzébe kerül. Számos közgazdász érvel amellett, hogy a gazdasági növekedés jelentős előnyöket hozott az emberi jólét terén: például a vakcinák kifejlesztése, az oktatás fejlődése, az orvosi technológiai innovációk, valamint a szegénység csökkentése mind a növekvő erőforrások eredményei. Emellett léteznek olyan országok, amelyek a GDP növekedése mellett képesek voltak csökkenteni a szén-dioxid-kibocsátásukat, köszönhetően a megújuló energiaforrások használatának és a hatékonyság növelésének. Továbbá, a nemnövekedés elméletének univerzális érvényesíthetősége is vitatott. Etikus-e elvárni a fejlődő országoktól, hogy lemondjanak a gazdasági növekedés lehetőségéről, miközben a fejlett világ már kihasználta ezt az előnyt? Ki határozza meg, hogy mely termékek és szolgáltatások számítanak feleslegesnek? Mely fejlesztések nyerhetik el a jóváhagyást, és melyek esnek a tiltott kategóriába?
