A klímaváltozás megfékezésének kulcsa a kezünkben van, most már csak annyira van szükség, hogy éljünk ezzel a lehetőséggel.

Mit tehet az egyes ember, mit kell kikényszerítenünk a politikától, merre halad a zöld technológiai forradalom, és miért vessük vigyázó szemünket Kínára? Interjú.

Megolvadt sínek mellett bicikliztem ide egy légkonditlan vonatozás után, csurog belőlem a víz, és a könyv címe sem olyan szívderítő: rendezgetjük a "napozószékeket a Titanicon" - miközben rohanunk a jéghegy felé. Ehhez képest ön azt írja, hogy a könyv írása közben lett optimistább, méghozzá a technológiai fejlődés sebessége miatt. Mégis miért?

Nem annyira technoptimista vagyok, mint inkább tudatváltozás-pesszimista, mert nem látom, hogy az emberek viselkedése, gondolkodása olyan rövid idő alatt meg tud változni, mint amennyi idő alatt meg kell állítanunk az éghajlat változását. Ezért gondolom, hogy a technológia az utolsó reményünk. Nem azért, mert az olyan csodálatos, hanem mert más megoldásunk nincs.

Nem vagyunk képesek alapvető változásokra, így jobb híján a mérnökökre és politikai vezetőkre hárítjuk a felelősséget bolygónk sorsának alakításában?

A klímaváltozásról folytatott diskurzus gyakran két szélsőség között ingadozik: vagy a világ végéről beszélünk, vagy arról, hogy lemondva minden kényelmes dologról, szőrcsuhában kellene élnünk a Föld megmentéséért. Ez a fajta gondolkodás sokakat megbénít, és távol áll a valódi cselekvéstől. El tudom képzelni, hogy egyszer talán létrejön egy vallási irányzat, amely a fogyasztás háttérbe szorítására ösztönöz, de emlékezzünk csak Buddha tanításaira, aki a földi javakról való lemondást hirdette, miközben Bangkok aranypagodái a világ egyik legnagyobb turisztikai vonzerejévé váltak. Az emberek gyakran hangoztatják a lemondás iránti tiszteletüket a magasabb célokért, de a valóság az, hogy sokan alapvetően a kényelemre vágynak. Ha adódik lehetőség a több fogyasztásra, az emberek élni fognak vele. Eközben viszont csak néhány évtized áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy a világot dekarbonizáljuk, és ez sürgető cselekvést igényel.

Néhány évtized? Amikor a 2015-ös párizsi megállapodás körüli hírek elárasztották a médiát, a figyelem középpontjában az állt, hogy csupán 12 év áll rendelkezésünkre az apokalipszis elkerülésére. De vajon most, néhány év elteltével, valóban kedvezőbb helyzetben vagyunk?

A párizsi megállapodásban azt határozták el a világ államai, hogy az évszázad második felére dekarbonizálják az emberi civilizációt, hogy megállítsák az éghajlatváltozást 2, de lehetőleg inkább 1,5 foknál. Ezt azt jelenti, hogy az évszázad második felére - de Európában már 2050-re - teljesen megszabadulunk a széntől, az olajtól és a gáztól, hiszen az ember okozta klímaváltozás háromnegyedét ez a három fosszilis tüzelőanyag okozza. 25 év múlva ez alapján Európában senkinek nem lehet majd gáztüzelése, fosszilis autója, le kell állni a ma ismert beton használatával, és valószínűleg szarvasmarhát sem ehetünk.

A zöldítéssel kapcsolatban gyakran hallani, hogy a folyamat üteme túl gyors, ám én éppen az ellenkező véleményen vagyok: úgy érzem, hogy a zöldítési intézkedések bevezetése valójában túl lassan halad.

Látványos átalakulásokra van szükségünk mindössze néhány évtized leforgása alatt. Számos kezdeményezés bontakozik ki ezen a téren, azonban a valóság az, hogy a légkörben továbbra is emelkedik az üvegházhatású gázok koncentrációja. A globális hőmérséklet emelkedése folytatódni fog, amíg nem sikerül drasztikusan csökkenteni ezt a szintet egy ésszerűen alacsonyabb értékre.

Hogyan valósíthatnánk meg ezt, ha továbbra is ragaszkodunk a megszokott, viszonylagos jólétünkhöz?

Az emberek azt gondolják, hogy a klímaváltozást nekik kell a személyes viselkedésük megváltoztatásával megoldaniuk, de nyilván nem tudják ezzel megoldani, és így az egész csak frusztrál. A klímaváltozás elleni küzdelem ugyanolyan közösségi feladat, mint az oktatás vagy az egészségügy. Ott sem azt nézzük alapvetően, hogy én hogyan tehetem jobbá a rendszert, hanem azt, hogy mi együtt - közösségként, városként, államként - mit tehetünk. A személyes szerepvállalás nem elsősorban a fogyasztáscsökkentésről kellene hogy szóljon, ami persze jó dolog, de jellemzően azok nyitottak rá, akik már eleve nem fogyasztottak olyan sokat. Az egyéni szint inkább abból a szempontból fontos, hogy az ember a politikai értékválasztásaiban ezt kezelje prioritásként. Ha a politikusok azt látják, hogy az embereknek nem fontos a klímaváltozás, akkor nekik sem lesz az.

Az emberek gyakran vágynak arra, hogy érezzék, hozzájárulnak valami fontoshoz, még ha az aprónak tűnik is, mint például a szelektív hulladékgyűjtés. Ez a kis lépés nemcsak a környezet védelmét szolgálja, hanem erősíti az egyén felelősségérzetét is, hiszen tudják, hogy ők is tehetnek valamit a közös jövőért.

Ez a nézet hamis illúzióra épül, hiszen a személyes karbonlábnyomunk jelentős részét nem tudjuk magunk irányítani. Az állam által biztosított közszolgáltatások, utak, gyárak, és sok esetben még a lakásunk energiaellátása is kívül esik a befolyásunkon. Sokan nem engedhetik meg maguknak, hogy hőszivattyút vagy szigetelést telepítsenek, vagy egyszerűen társasházban élnek, ahol ezek a lehetőségek korlátozottak. A szelektív hulladékgyűjtés remek példája annak, hogy ez a kérdés mennyire közösségi jellegű: bár sokan büszkén emlegetik, hogy szelektíven gyűjtenek, valójában ezt csak azért tehetik, mert az állam megteremtette a szükséges infrastruktúrát. Ráadásul ez egy kötelező gyakorlat, ami annyira dicséretes, mint nem átlépni a piroson. Az én szememben a szelektív hulladékgyűjtés nem tükröz valódi környezettudatosságot; 2025-re ez már alapvető elvárásnak számít.

Ne lépjünk át a piroson, még ha a nagyobb kép a kormányzati és globális tényezőkön múlik is. De vajon mit tehetünk egyénileg, hogy hozzájáruljunk a változásokhoz? Milyen lépésekkel formálhatjuk a saját sorsunkat és a körülöttünk lévő világot?

Egy dolog van, amit mindenki meg tud tenni: az, hogy abbahagyja a húsevést. Itt egyelőre nincs más módunk arra, hogy csökkentsük az állattenyésztés karbonlábnyomát, mint az, hogy nem eszünk annyi húst. Különösen a marhahús az, amelynek kolosszális a karbonlábnyoma, nem beszélve a víz- és területigényéről. A disznó- , vagy a csirkehús lábnyoma a marháénál kisebb, de kb. ugyanannyi, mint a sajté - azaz, ha komolyan gondoljuk az étkezési karbonlábnyomunk csökkentését, akkor teljesen növényi étrendre kell áttérnünk. A másik lehetőség, hogy nem ülök repülőre, az még ráadásul olcsó is - de ez nyilván csak azokat érinti, akik amúgy repülnének.