Jane Goodall, a fáradhatatlan természetvédő, aki milliókat motivált és inspirált a környezetvédelem terén, 91 éves korában távozott az élők sorából. Élete során nemcsak a csimpánzok világát kutatta, hanem egyúttal a fenntartható jövőért is harcolt. Munkás

Deák Kristóf neve szinte elválaszthatatlan az Oscar kifejezésétől, mintha a két fogalom egybeolvadna. A 41 éves filmes szakember nem csupán rendezői szerepben tűnik fel, hanem vágóként, forgatókönyvíróként és producerként is aktívan dolgozik. Jelenleg Angliában él, legújabb nagyjátékfilmje, az Unoka, 2022-ben hatalmas sikert aratott. Érdekes és egyedi módon reflektál a fiatalon elnyert Oscar-díjára, ami új dimenziót ad kreatív munkásságának.

- Hát, így hozta a sors. Mit lehet ezzel kezdeni? Meg kell tanulni elfogadni. Most már hét év telt el azóta, és úgy hallottam, hogy minden egyes sejtünk megújul, szóval igazából már teljesen új emberré váltam. De úgy érzem, hogy lassan sikerült hozzászoknom ahhoz, hogy ezzel a helyzettel együtt éljek.

Ezek az édes terhek, amelyek az ember életének szerves részét képezik. Érdekes, hogy hosszú időn át kollégák voltunk, még ha ezt talán sosem tudtuk is. Te a régi EstFM-en vezettél műsort, majd pedig a RádióCaféban, ahol én is a mikrofon mögé álltam. Az élet különös fintora, hogy a sorsunk ennyire összefonódott!

- Igen, valóban. Én voltam Rozsé, a Hófehérke visszatér 2. című produkció egyik karaktere. Utána indítottunk egy Simon Mondja nevű vetélkedőt, ami már egy igazi városi telefonos játék volt. Később visszatértünk a Hófehérke visszatér 3-mal, de sajnos ezzel a sorozattal búcsúztunk a pályafutásunktól, és nem éppen a legfényesebb módon.

- A végkimenetel egy gondosan megtervezett helyzet eredménye volt.

Természetesen, íme egy egyedibb változat: - Igen, kicsit furcsa, hogy a legnehezebb részt éppen a kezdetekkel kell megosztanom, de ez az igazság. Évek kitartó munkájával alakítottuk ki a Hófehérke visszatér 2-t. Minden azzal kezdődött, hogy beléptünk a főszerkesztő irodájába, és lelkesen elmondtuk neki, mennyire szeretnénk létrehozni egy műsort, hiszen nagyon vonz minket ez a rádió, és úgy éreztük, hogy van egy remek ötletünk. Ami persze nem volt igazán kidolgozva. Mégis, aznap este azonnal nekiálltunk, és megszületett a koncepció. Hajnali 2-kor, hétfőn kaptunk egy műsorsávot, ami valószínűleg a legrosszabb időpont, amikor az emberek már mélyen alszanak. De ez adta meg a lehetőséget, hogy szabadjára engedjük a fantáziánkat, és bármit csináljunk. Senki számára nem volt tétje, így arra gondoltunk, hogy készítünk egy olyan műsort, ami egy éjszakai kulturális lázadás.

Nézzük, hogy aki most betelefonál, az vajon elhiszi, hogy ami történik, az valóság, vagy tudja, hogy csupán egy játék, és ennek megfelelően élvezi a helyzetet. Mindkét eset igencsak szórakoztató tud lenni!

Az én szívem is e műfaj iránt dobog! 2001 és 2002 táján barátommal közösen létrehoztunk egy világszerte ismert zenekart, a Magic Wanders-t. Akkoriban még nem léteztek a zenekarok számára weboldalak, de mi egy gyönyörű, egyedi honlapot készítettünk. Egy rendkívül tehetséges grafikus lány csatlakozott hozzánk, és együtt megálmodtuk a weboldalt. Ott volt minden: diszkográfia, lemezborítók, dalcímek és interjúk - csak zene nem! Én rendszeresen interjúkat adtam, hiszen olyan híreket tudtunk magunkról, hogy bejártuk a világot. Ezt az izgalmas kalandot éveken át éltük meg.

De most térjünk vissza hozzátok, mert azt nem osztottad meg, hogy mi lett a történet végkifejlete?

- Jól eltereltem a témát pedig. Csak nem engeded el. Úgy lett vége, hogy igazából kifulladtunk, meg más dolgok érdekeltek már minket akkor. Addigra mind a hárman a Filmművészeti Egyetemre jártunk, és elhatároztuk, hogy csinálunk egy olyan adást, amiért biztosan ki fognak rúgni minket. Arról szólt az adás, de nem viccelek, órákon keresztül, hogy elmondtuk, hogy éppen mit csinálunk. Tehát mintha most azt mondanám, hogy "én éppen most itt beszélek a mikrofonba, és te éppen bólogatsz. Itt balra tőlem ezen a tévén mennek ezek a kis kukacok, és most megint mondok egy mondatot." És nem viccelek, másfél órán keresztül tudtuk folytatni, lehet, hogy néha zenei betétek voltak, de miután az igazi, egyetlen és első valóságról szóló műsort megcsináltuk, utána kirúgtak minket.

- Pedig ennél valósághűbbet nehéz lenne kitalálni. Nos, mindenesetre a terv sikerült, a műsor most véget ért.

- Nem tudom, hogy ez volt-e a legjobb terv, de akkor ez tűnt jónak. Hát ilyen huszonévesek voltunk.

- ...és innen már csak egyenes ösvény vezetett az Oscar színpadához.

- Tizenöt év, két pislogás, és máris megérkeztünk. Igen, valóban.

A rendezői mesterség igencsak bonyolult és sokrétű. Egy film világában a rendező valójában mindent a kezei között tart; ő az, aki a nézők gondolatait irányítja. A rendező az, aki megmutatja, mikor érdemes megállni, és mikor érezhetjük magunkat kényelmetlenül, mintegy a szavaink helyett a szívünkkel és lelkünkkel beszél.

A filmrendező véleményem szerint akkor teljesítette a legjobban a feladatát, amikor nem a nézőknek adagolja kiskanállal az információkat. Én is folyamatosan arra törekszem, hogy ne csak a nyilvánvalót tálaljam, hanem mélyebb gondolatokat is közvetítsek.

Tehát ugyanígy meg ezer más trükkel egy rendező el tudja azt érni, hogy nagyon megmozdítsa a nézőben is a lelket és az emlékeket, és amikor azok elkezdenek dolgozni, akkor kezd el igazán hatni egy film. Akkor tud úgy hatni, hogy akkor is hat, amikor kimész a moziból, és még egy nappal később is, meg egy héttel később is eszedbe jut egy mondat, vagy egy pillanat, vagy valami. Tehát ezek a nagyon szuper dolgok, és az általában nem az, amikor mikrogrammra ki van találva, hogy mit látsz, és mit hallasz, és mit kapsz, hanem amikor jön valami olyasmi, amitől egy olyan gellert kap az egész, hogy soha nem felejted el. Szóval szerintem az a szép ebben a szakmában, hogy nagyon sokan dolgozunk együtt valamin, és hogyha sikerül azt elérni, hogy mindenki ilyen érzékeny módon szűrje át magán, és beletegye azt a kis pici valami gellert, akkor egyre több esély van arra, hogy egyre több nézőnél valahogy betalál az a dolog.

A klasszikus színházi rendezők világa, ahol a karakterek mélyreható elemzése és a színészekkel való hosszú, alapos munka dominál, valóban lenyűgöző. Ám én egy másfajta megközelítést képviselek, amely talán szokatlanabb, de nem kevésbé izgalmas. Számomra a színészek instrukciózása egyfajta varázslat, ahol az együttműködés és a kreatív impulzusok áramlása a középpontban áll. Minden egyes próbán, amikor a színész elkezdi felfedezni a karakterét, érzem, hogy egy új világ születik a számunkra. Az a képesítés, hogy segíthetek valakinek kibővíteni a határait, új dimenziókat adni a szerephez, rendkívüli öröm számomra. Szóval, bár a klasszikus módszerek értékesek, az én utam inkább a spontaneitás és az intuíció mentén halad, ahol a színészek önálló felfedezése és kreatív kifejezése a legfontosabb.

Nagyon! Tényleg, de Angliában arra tanítottak, hogy alkotótársként dolgozzak a színészekkel, és elkerüljem, hogy túlzottan részletekbe menően irányítsam őket, mert ez teljesen felesleges. A színpad rengeteg dolgot elbír, viszont vannak olyan színpadi rendezési technikák, amelyek a film világában is megállják a helyüket. Például...

A monológ során közösen megterveztük, hogy a színész milyen utat járjon be a színpadon, és hol helyezkedjen el a téren belül. Fontos, hogy a közelítés az Unokájához, akivel beszél, jól időzített legyen. Ezt a folyamatot alaposan átbeszéltük, figyelembe véve a kellékek és a jelmez használatát is. A mozgás és a térbeli orientáció szintén kulcsfontosságú, hiszen ezek segítenek a karakter mélységének megteremtésében. Célunk, hogy olyan támpontokat, mankókat adjunk a színésznek, amelyekbe biztosan bele tud kapaszkodni. Így a monológ során szabadabban tud majd "végiglovagolni" a térben, miközben a karakter fejlődése és a történet alakulása egy újabb dimenziót kap. Az interakciók és a mozgások révén a színész nemcsak a szavakkal, hanem a testbeszédével és a színpadi jelenlétével is gazdagítja a mondanivalót, ami egyedülálló élményt nyújt a nézők számára.

Miért nem szenteltem eddig időt szépirodalmi műveknek? Talán azért, mert a mindennapi élet kihívásai és a folyamatos rohanás elvontak a mélyebb gondolatok világától. Vagy lehet, hogy a szépirodalom varázsa mindig is egy távoli, elérhetetlen szigetnek tűnt számomra, ahol a szavak táncot járnak, és az érzelmek szabadon szárnyalnak. Most azonban érzem, hogy itt az idő, hogy felfedezzem ezt a gazdag belső univerziumot, és elmerüljek a történetek tengerében.

Rengeteg szépirodalmi kedvencem van, és különösen sok novella ragadott meg. Észrevettem, hogy a novellák filmes adaptációi azok, amik a leginkább elnyerik a tetszésemet. Számomra a novella olyan, mint egy nagyjátékfilm, míg a regény inkább egy epikus sorozat hosszúságú történet. Az igazán kiemelkedő szépirodalmi műveket azonban nagyon nehéz megfilmesíteni. Azok az irodalmi alkotások, amelyekhez én is szeretnék hozzányúlni, igazi „szent tehenek”, amelyeket tisztelettel kellene kezelni. Úgy érzem, még nem érkeztem el arra a pontra a pályámban, hogy ezekkel a művekkel foglalkozzam.

Mik ezek a furcsa dolgok?

Umberto Eco A Foucault-inga című regénye számomra egy igazi kincs, szinte bibliám lett. Annyira megfogott, hogy többször is újraolvastam, és minden alkalommal újabb mélységeket fedeztem fel benne. A regény izgalmas cselekménye és olyan témái, amelyekkel én is szívesen foglalkozom, igazán lebilincselővé teszik. Ha valaki még nem merült el benne, mindenképpen javaslom, hogy kövesse Eco tanácsát: az első ötven oldalon egy kicsit meg kell küzdeni a szöveggel, mert az író szándékosan nehezíti a befogadást. Ez a kezdeti nehézség azonban csak a valódi értő olvasókat marasztalja itt, akik végül élvezhetik a könyv lenyűgöző, összeesküvés-elméletekkel teli thrillereit. Miután túljutottunk a kezdeti kihíváson, egy olyan világba csöppenünk, ahol a titkok és a rejtélyek csak úgy várnak, hogy felfedezzük őket.

Ha A Foucault-ingából tudnék egy sorozatot csinálni még életemben, akkor azt hiszem, hogy elégedetten távoznék. De van például Kurt Vonnegut regény is, a Macskabölcső. Jó lenne ilyen popularizáltabb formában egy szélesebb közönségnek átadni ezt a bölcsességet, ami ezekben a könyvekben van.

A szépirodalomhoz és a költészethez fűződő kapcsolatom mindig is különleges és mélyreható volt. Gyermekként a versek világába való belépés olyan volt, mint egy varázslatos kapu megnyitása, ahol a szavak táncoltak, és a gondolatok szárnyaltak. A költők szívből jövő sorai, mint egy titkos nyelv, segítettek kifejezni azokat az érzéseket, amelyeket talán máskülönben nem tudtam volna szavakba önteni. Később, ahogy felnőttem, a szépirodalom nem csupán szórakozást jelentett, hanem menedéket is a mindennapi élet kihívásai elől. A költészet különösen közel állt hozzám, hiszen a ritmus és a rímek varázsa mindig képes volt megérinteni a lelkemet. A szavak dallama és a képek gazdagsága egyfajta bűvöletet hozott az életembe, amely folyamatosan inspirált és újraértelmezte a világot körülöttem. A szépirodalom tehát nem csupán egy hobbivá nőtte ki magát számomra; ez egy érzelmi és intellektuális utazás volt, amely során folyamatosan fedeztem fel a nyelv határait és lehetőségeit. Minden egyes olvasott könyv, minden egyes versszak egy újabb lépés volt a saját belső világom megértésében, és egyben a közös emberi tapasztalatok mélyebb felfedezésében.

Ezt mindenképpen anyukámra kell, hogy bízzam, hiszen ő is hatalmas könyvmoly volt. Már négy éves korában elmerült a mesék világában, ha jól emlékszem. Én is négy évesen kezdtem el olvasni, és igazán szerencsés voltam, mert az általános iskolában éppen annyi protekciót kaptam, hogy nem kaptam egyest magatartásból, még akkor sem, amikor a pad alatt bújtam el a könyveim között. Valahogy sikerült az ADHD-mat is háttérbe szorítani, és ennek ellenére tudtam figyelni, így a felelésnél mindig el tudtam mondani, amit elvártak tőlem.

- Egyébként tudsz filmet nézni? Én például több ezer verset írtam, így sokszor zavar az, ha másét olvasom, és tök jól lenne mondjuk élvezni és nem azt látni, mit írtam volna másképp.

már nem jelentett olyan terhet. A filmek élvezete fokozatosan felülírta a folyamatos elemzést. Mostanra megtanultam egyensúlyozni a kritikus szemlélet és a szórakozás között. Olyan, mintha egy új dimenziót fedeztem volna fel a mozi világában, ahol a történetek és a karakterek életre kelnek, és már nem csak technikai szempontból vizsgálom őket. A jó filmek képesek elragadni, észrevétlenül belekúsznak a gondolataimba, és sokszor még napokkal később is foglalkoztatnak. Az igazán emlékezetes alkotások pedig nemcsak a szórakoztatásról szólnak, hanem mélyebb, univerzális igazságokat is közvetítenek, amelyekkel könnyen tudok azonosulni. Így most már élvezem a filmet a maga teljességében, és nemcsak a részletekben keresem az értéket.

Volt már olyan élményed, hogy leültél egy film elé, és a végén, amikor a stáblista elkezdett gördülni, ráébredtél, hogy annyira magával ragadott a történet, hogy teljesen elvesztetted a kapcsolatot a valósággal? Olyan érzés volt, mintha csak egy néző lettél volna, aki csak átélte a cselekményt, és aztán úgy döntöttél, hogy újra megnézed, hogy kiderítsd, mi tette annyira különlegessé az élményt?

Hát, ez egy izgalmas kérdés! A „Minden, mindenhol, mindenkor” számomra egy teljesen új dimenziót nyitott meg. Annyira megragadott, hogy szinte elfelejtettem, hogy filmes vagyok. Ez a film valóban megosztó: sokak szívéhez eljutott, míg másoknak egyáltalán nem nyerte el a tetszését. Tavaly minden létező Oscar-díjat elnyert, ami nem kis teljesítmény. Egy este, miután megnéztük Ninával, csak ültünk a székben, és próbáltuk feldolgozni, hogy mi is történt az előző két órában. A végén csak annyit tudtunk mondani, hogy „ez mi volt?!”. A film néhány pillanata, például amikor két kavics némán beszélget, annyira megindító, hogy az ember szinte könnyekben tör ki. Az egész alkotás úgy van megkomponálva, hogy minden érzelmet megérintsen, ha csak engeded magadnak. Nekem is időre volt szükségem, hogy újranézhessem, és pár beszélgetés után végre tisztán lássam, mi is zajlott le valójában.

Jelenleg egy izgalmas projekten dolgozom, amelyben mélyen elmerültem. A kreatív folyamatok és a részletek iránti szenvedélyem miatt teljesen magával ragadott a téma. Jelenleg számos új ötletet és koncepciót gyűjtök, és már készülök a következő lépésre, amely reményeim szerint meglepetéseket tartogat majd a közönség számára. Érdemes lesz figyelemmel kísérni a fejlődésemet, mert valami igazán különleges dologgal készülök előrukkolni!

- Egy magyar vonatkozású dologban vagyok nyakig, azt még nem jelentettük be, úgyhogy olyan sok mindent nem tudok róla mondani, de egy számomra nagyon kedves színdarab adaptációján dolgozunk, amit még remélem, idén le fogunk forgatni, és dolgozom egy pár külföldi vonatkozású terven is. De tudod, van az a pont, amikor az ember elmegy turnézni a médiába, hogy akkor most reklámozza az éppen aktuális dolgot. Most nincs ilyen. Ha nem született meg a gyermek, akkor nem szeretem még előre kiönteni a fürdővízzel együtt.