A romkocsmák egyedülálló kultúrája és hangulata számos értéket hozott létre számunkra. Ezek a különleges helyek a régi, elhagyatott épületek újjáélesztésével egy alternatív találkozási pontot kínálnak, ahol a történelem és a modern életstílus találkozik.

A "Romokból" című dokumentumfilm lehetőséget ad arra, hogy elmélyedjünk a fővárosi bulinegyed születésének történetében, felfedezve az ezredforduló utáni virágzásának izgalmas pillanatait, valamint a modern kori kihívásokat, amelyekkel szembe kell néznie. Itt az ideje, hogy elgondolkodjunk azon, miként formálta át a romkocsma-forradalom a város kulturális táját, és hogyan hatott ez a fiatal generációkra.

Beültem a Bem moziba, és megnéztem a Romokból című filmet. A legnagyobb meglepetésemre a teremnek a harmada sem telt meg, pedig egyrészt egy kimondottan informatív és jól felépített dokumentumfilmről van szó, ami archív felvételekkel és sok-sok interjúrészlettel mutat be egy különleges jelenséget, másrészt az áprilisi bemutató óta ez a májusi volt az évadban az egyetlen budapesti vetítés. Néhány megyeszékhely mozijának kínálatában még felbukkan, majd nyáron online is elérhetővé válik. Úgy tűnik, nem futott nagyot.

A romkocsmák világáról nem mondhatunk el ugyanazt a sokszínűséget és karaktert, mint más vendéglátóhelyekről. Az úttörő szerepét betöltő, mára már bezárt Szimpla Kávézó 2001-ben nyitotta meg kapuit a Kertész utcában. Ezt követte a Kazinczy utcai Szimpla Kert, amely 2004 óta folyamatosan népszerűségének csúcsán áll. Alig öt év leforgása alatt a romkocsmák szaporodása szinte robbanásszerűen indult, és az évtized végére már látványosan átalakították a környék arculatát. A helyiek mellett egyre több látogató is felfedezte ezeket a helyeket, amelyek a bohém, sokak szerint inkább céltalan budapesti értelmiség természetes otthonaivá váltak. 2012-ben még a miniszterelnök is megjegyezte, hogy "a romkocsmák félhomályában merengő, állástalan diplomásokkal Dunát lehet rekeszteni, de ez sem nekik, sem az országnak nem kedvez".

Akkoriban én is a romkocsmák félhomályában álmodozó, munkát kereső diplomás voltam. De nemcsak ennyi: egy kisvárosból a fővárosba költözött fiatal, aki rajongott a város lüktetéséért, és izgalmasnak találta a végtelen éjszakai kóborlásokat. Az első budapesti estémet egy intim felolvasóesten töltöttem egy apró pincében, majd a Gödörben élveztem a Hiperkarma zenéjét, a Zöld Pardonban a Pál Utcai Fiúk dallamai szórakoztattak, és számtalan más koncerten vettem részt a Kuplungban, a Dürerben, az A38-on és a Corvintetőn. A régi bérházakban megbújó kocsmák berendezése olyan volt, mintha egy lomtalanítás maradékait gyűjtötték volna össze. Nemcsak a Gyilkos vagy Négycsöcs néven ismert, fura késdobáló volt nyitva, hanem a Caesar és a Wichmann is, ahol kétszáz forintért falatoztunk pizzaszeleteket a Király utcában. A koncertjegyek négyszáz forintba kerültek, és éjszaka is újraindult a 6-os villamos a körúton.

a történelmi múlt és a társadalmi rétegek sokszínűsége egy különleges atmoszférát teremtett itt. Az elhagyatott bérházak falai között a város lelkének sok árnyalata bújik meg, ahol a hagyományok és a modernitás találkoznak. A Belső-Erzsébetváros, bár sokáig elhanyagolt volt, mindig is vonzó célpont volt a kreatív lelkek számára, akik felfedezték az elhagyott terekben rejlő lehetőségeket. A romkocsmák nem csupán szórakozóhelyek, hanem kulturális központok is, ahol a múlt és a jelen párbeszédbe léphet. Az itt élő emberek történetei, az emlékek és az új élmények egyedi szövetet szőnek a város életébe. A helyi közösségek sokszínűsége, a különböző szokások és hagyományok egy gazdag mozaikot alkotnak, amely a város szívének pulzálását tükrözi. Itt a tehetségek, a művészek, a gondolkodók és a felfedezők találkoznak, és együtt formálják a jövőt, miközben tiszteletben tartják a múlt örökségét.

1944-ben itt határozták meg a budapesti gettó területét, amelyet a Károly körút, a Király utca, a Kertész utca és a Dohány utca ölelt körül. E területen a lakosság egy része elpusztult, mások pedig elhagyták az országot, így számos épület sorsa megpecsételődött; sem '45, sem '56 után nem esett át felújításon. A golyónyomokkal teli falak és az omladozó vakolatú homlokzatok ma is szerves részét képezik a város arculatának. A visszaemlékezések alapján a '80-as és '90-es években ez a környék igazi sötét zónának számított, ahova a helyiek mellett csak a legbátrabb kalandorok merészkedtek be, hiszen a terület hangulata és állapota elriasztotta a betérni vágyókat.

Ezekből a romos falakból nőtt ki az a különleges világ, amelyet nem sokkal az ezredforduló után romkocsma-negyedként emlegettek. Sipos Bence rendező, Rajnai György producer és Csizmadia Attila író-szerkesztő közös dokumentumfilmje, mely a két évvel korábban bemutatott sorozat epizódjaira épít, többek között Péterfy Bori lenyűgöző színészi alakítását is felvonultatja. A filmben megszólalnak a törzsvendégek, valamint azok a művészek is, akik rendszeresen fellépnek itt vagy éppen innen merítettek inspirációt. A középpontban azonban a romkocsmák alapítói állnak, kiemelten Zsendovits Ábel, a Szimpla ügyvezetője, valamint Kautezky Dávid, a Szóda egyik résztulajdonosa.

Az alapító atyák és anyák történetei számos közös jellemzőt hordoznak magukban.

Az egyik a kiindulópont: a saját baráti társaságaik számára szerettek volna olyan közösségi tereket létrehozni, amelyek tágasabbak, mint a konyhák vagy a nappalik, ahol korábban összegyűltek sörözni és beszélgetni. Egy másik közös jellemzőjük, hogy tapasztalat nélkül, bölcsészeként, művészként vagy éppen közgazdászként vágtak bele a vendéglátásba. Ugyancsak visszatérő eleme a sztoriknak, hogy legjobban az ötletelés, a tervezgetés és az alkotás időszakát szerették, amikor szabadjára engedhették a fantáziájukat.

Az üzemeltetők nem csupán riválisok voltak egymás szemében; sokkal inkább szövetségesei, akik közösen formálták meg a közösségi terek egyedi arculatát. Ezek a helyek, bár külön-külön is a sokféleség szimbólumai, mégis egy egységes, harmonikus képet mutatnak. A kanyargós bérházak belsejében, a dohos pincék mélyén, a falakon megjelenő graffitik és a vakolatlan felületek között nehezen találhatunk két egyforma bútorral vagy díszítőelemmel. Egy romkocsma igazi kincsesbánya: itt mindenféle tárgy megtalálható, a leselejtezett nagymamabútoroktól kezdve a színes kanapékon át a billegő bárszékekig. Mindezek mellett diszkógömbök, régi televíziók, százéves rádiók, zongorák, kibelezett autók, sőt falra akasztott kerékpárok és esernyők is helyet kapnak. A romkocsma koncepciója nem korlátozódik csupán öreg bérházakra; rideg gyártelepeken is megvalósulhat, ahol a nyers ipari környezet különleges hangulatot teremt.

Zsendovits és társai nyíltan vállalják, hogy kocsmáik inspirációt merítettek a berlini és hamburgi előképekből, míg itthon a rendszerváltás idejének ikonikus underground klubjait, mint például a Fekete Lyukat vagy a Tilos az Á-t tekintik a hagyományőrzőiknek. Én pedig hozzáteszem, hogy Krakkóban, Varsóban, Nagyváradon, Kolozsváron, Belgrádban vagy Ljubljanában is felfedezhetjük a budapesti romkocsmák unokatestvéreit – és ez nem véletlen. Ezek a kelet-európai városok is hasonlóan megélték a huszadik század háborúit, népirtásait, forradalmait és szabadságharcait, s ennek nyomán újra és újra a romokból kellett újraépíteniük magukat. De Bécsben és Londonban is találkozhatunk elhagyatott épületekkel és közösségre vágyó emberekkel. Itthon pedig a Dunakanyar, a Balaton, Pécs, Szeged, Debrecen és más városok is gazdagítják a hasonló szellemiségű helyszíneket. Persze nem mindegy, hogy egy-egy romkocsmának álcázott vagy annak látszani kívánó hely valóban hiteles-e, vagy csupán a legújabb trendekre próbál ráülni.

A dokumentumfilm hosszabban is megemlékezik a Király utca terézvárosi oldalán működő Sirályról és a Kuplungról, felbukkan benne a ferencvárosi Élesztőház, és röviden bemutatja a józsefvárosi Grundot is. A romkocsmák fénykorával párhuzamosan virágzott a szabadtéri koncerthelyszín, a Zöld Pardon is, aminek szintén emléket állít a film, és annak késői utódjaként láthatjuk a Budapest Parkot, ami már léptékeiben és hangulatában is valami mást képvisel, de tény, hogy szintén szabadtéri, szintén koncerteknek ad otthont, ráadásul egy elhagyott városi tájon, a vasúti sínek melletti egykori senkiföldjén kapott helyett.

A teljes szórakoztató élet átalakulása kétségtelenül szembetűnő. A régi klasszikusok, mint a Mika Tivadar, Tűzraktér és Anker, már csak emlékek, akárcsak a Lokál, Mumus, Roham Bár és Tarajos Gőte. Még a Vittula is a múlt ködébe veszett. Viszont új arcok tűntek fel a színen: Manyi, Pótkulcs, Nappali, Központ, Telep, Hivatal, Lámpás, Kazi, Kőleves, Rácskert, Fekete Kutya, Kisüzem, Dzzs, Úri Muri, Krimó, Hintaló, Csiga és Turbina. Bár nem minden hely felel meg a romkocsmák klasszikus definíciójának, és sokuk már csak árnyéka a hajdani helyeknek, az tény, hogy mindannyian működnek, és hozzájárulnak a város kulturális életéhez. Érdekes kérdés, hogy egy napon említhetjük-e Magyar Péter kedvenc szórakozóhelyét, az Ötkertet, a sokkal csendesebb Csendest, vagy a baloldali fiatalok találkozóhelyeit, az Aurórát és a Gólyát. Ha elég nyitottak vagyunk, talán találhatunk némi rokonság közöttük.

Szeretném kiemelni Nefelejcs Gergő kollégám gondolatait a Vittula bezárásáról, amelyek valósággal rávilágítanak arra, hogy mi teszi igazán különlegessé egy vendéglátóhelyet. Ahhoz, hogy egy ilyen hely ne csupán egy italokkal teli tér legyen, hanem igazi közösségi tér, ahol az emberek otthon érezhetik magukat, elengedhetetlen a bulik szervezésére alkalmas, lelkes személyzet, a karakteres zene, valamint a széles és megfizethető italválaszték. Emellett fontosak azok a terek is, ahol az emberek találkozhatnak és kapcsolatokat építhetnek. Én úgy vélem, hogy egy hely varázsát még inkább fokozza, ha a zene nem csak a hangszórókból árad, hanem élő koncertek, felolvasások, könyvbemutatók, kerekasztal-beszélgetések, színházi előadások és kiállítások révén is gazdagodik. Sőt, izgalmasabbá teszik a látogatást a termelői piacok vagy használtruha-vásárok is, amelyek miatt érdemes visszatérni. Ezért is fontos, hogy a vendéglátóhelyek ne csupán helyszínek legyenek, hanem igazi kulturális központokká váljanak, ahol mindenki megtalálhatja a saját közösségét.

és persze vegyülni a legkülönbözőbb elemekkel. Siposék filmjének egyik legfontosabb állítása, hogy a hőskorban együtt támaszthatta a pultot a világot megfejtő bölcsész, az izzadt biciklifutár, a kóservágásból érkező ortodox zsidó, meg az esti fellépésre készülő cigányzenész.

Visszaemlékezhetünk ugyanakkor a West Balkánban 2011-ben történt tragédiára is, és szóba kerül, hogy mennyire máshogy álltak a szórakozóhelyek a vendégek biztonságához előtte és utána. Felvillannak az üres termek és a kihalt utcák tíz évvel későbbről, a Covid-járvány időszakából, amikor a szabályok egyszerre fosztották meg az embereket egymás társaságától és tették bizonytalanná - vagy lehetetlenítették el - a vendéglátók megélhetését. És nyomon követhetjük azt is, hogy miként vált a város éjszakai életének üde színfoltja a tömegturizmus áldozatává. Zsendovits a HVG-nek adott interjúban elmondja, hogy a Szimplába évente 2 millió látogató érzik, és közülük 1 millió 900 ezer külföldi. De nemcsak a Szimplából lett nagyüzemi szórakoztató komplexum, hanem az Ellátó is ilyesmi, meg az egybeolvadt Instant és Fogasház, vagy éppen a Doboz, ahova egyszer azért nem engedtek be, mert kapucnis pulóver volt rajtam, holott, mint megtudtam, legalább egy inget illett volna felvennem. Ezeken a helyeken már a legritkább esetben fordulnak meg csóró egyetemisták és a lét nagy kérdéseit megvitató művészlelkek. Ahhoz túl nagy a tömeg és a zaj, és túlságosan drága a kisfröccs. Van, ahol a műanyag pohár árát sem kapja vissza az ember, helyette csak egy másik műanyag biszbaszt nyomnak a kezébe.

Ehhez kellettek a kultuszt megalapozó cikkek a nyugati sajtóban, az olcsó fapados repülőjegyek és a megfizethető árú Airbnb-lakások, és hozzájárult a Hajógyári-sziget diszkóinak bezárása, valamint a többi budapesti kerületben bevezetett csendrendelet, aminek következtében gyakorlatilag az egész főváros éjszakai élete a Madách tér, a Kazinczy utca és Dob utca környékére zúdult rá. Az üzemeltetők pedig elismerik, hogy a rengeteg, jelentős részben külföldi vendég legalább annyi gondot hozott magával, mint amekkora bevétel-növekedést produkált.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a legnagyobb gyűlölet tárgyát képező ellenségeinket: a hordákba verődve mulatozó, krokodilnak öltözött, vagy tüllszoknyába bújtatott, sakálrészeg liverpooli és birminghami férfiakat. Akik gyakran megfordulnak a bulinegyed forgatagában, bizonyára már találkoztak a dán, holland, francia vagy éppen spanyol megfelelőikkel is. A romkocsmák pedig részben alkalmazkodtak e sokszínűséghez. Ahogy Nefelejcs kollégát idézve mondhatnánk, "kígyózó sorokban várakoznak a külföldiek, hogy aztán bent úgy dolgozzák fel őket, mint egy darab húst a konzervgyárban." A szórakozóhelyek és a turistáknak bérbe adott apartmanok közvetlen szomszédságában élők számos panaszt intéznek az önkormányzatokhoz és a rendőrséghez a reggelig tartó üvöltözésről, arról, hogy a törött üvegeket és a hányásos tócsákat kell kerülgetniük. Szerencsésnek éreztem magam, amikor kétszer is a bulinegyed közelében béreltem lakást, és mindkét alkalommal csendes helyet találtam, pedig csak pár percre laktam az események középpontjától. Egyszer azonban majdnem egy olyan lakásba költöztem, ahol csak egy vékony fal választott volna el a mindennapos dübörgéstől és tivornyától. Örülök, hogy végül másképp alakultak a dolgok.

A kocsmába járók és a pihenni vágyó helyiek közötti feszültség persze akkor is meglenne, ha örökre kitiltanák a városból az angolok legénybúcsúit. A kerthelyiséggel vagy terasszal nem rendelkező klubok vendégeinek egy része ugyanis az utcán álldogál és beszélget, mert vagy nem férnek el bent, vagy mert rá akarnak gyújtani, amit ugye a belső terekben 2012 óta nem tehetnek meg. Az éjjel az utcán álldogáló és beszélgető emberek pedig akkor is zavarják a harmadik emeleten lakó özvegy Kocsolainét, ha éppen nem éneklik kórusban a Wonderwallt. A dohányzó és beszélgető vendégek viszont nem - vagy csak bizonyos, egyre nehezebben követhető korlátozásokkal - vihetik ki az utcára a frissen lecsapolt söröket, és ettől meg számukra válik kényelmetlenné a dolog. Természetesen az albérletárak is elszálltak, így fiatalok is ritkán költöznek az övezetbe. Szóval senkinek sem jó ez így, és általában csak félmegoldások születnek. Nyáron is csukott ablakok, kellemetlenkedő biztonsági őrök, rendőrségi feljelentések, zajszintmérés.

Az erzsébetvárosi lakók joggal érezhetik magukat elhagyatottnak, mintha senki sem állna az ő oldalukon, különösen a nyugati turisták tengerével szemben, akik itt a hétköznapi életükben felhalmozódott feszültségeiket vezetik le. Olyanok, mint egy óvodás csapat, aki óvónő nélkül szabadult el a vidámparkban, és a város szívében tombolnak. Eközben a Budapesten tanuló és dolgozó fiatalok, valamint a középkorosztály is jogosan érezheti, hogy a náluk tehetősebb külföldiek, együtt a szigorúbb szabályokat bevezető önkormányzattal, valami olyasmit vesznek el tőlük, ami eddig az ő birtokuk volt.

Ez a történet számos vonatkozásban emlékeztet a Sziget Fesztiválra, amely kezdetben a budapesti alternatív szcéna találkozóhelyének indult, de idővel Európa, sőt a világ egyik legnagyobb fesztiváljává alakult.

"A forradalom felfalja a gyermekeit" - hangzik el a filmben. Bár a Belső-Erzsébetváros a romkocsmák felfutása miatt vált menő környékké, éppen ez a folyamat vezetett ahhoz, hogy a kevésbé profitorientált vállalkozások és a kevésbé jómódú vendégek kiszoruljanak onnan. Ahogy a Józsefváros vagy a Ferencváros bizonyos részein, itt is elindult a dzsentrifikáció, a romos épületék helyén és a foghíjtelkeken steril társasházak és luxusszállodák épülnek, ami legalább annyira szomorú, mint amikor azzal szembesülünk, hogy egy-egy tönkrement vagy más okból bezárt kocsma helyén nincs semmi, csak a már jól ismert romok és elvadult udvarok. Végnapjaikat élik a békebeli talponállók is, az egy kaptafára készült olcsó és kommersz leitató-központok azonban továbbra is jól megvannak.

A "Romokból" című mű mindenképp egy új perspektívát kínál arra, hogyan gondolkodjunk a romkocsmák világáról. Mivel a jövő kiszámíthatatlan, senki sem tudja, hogy a még létező helyszínek meddig maradnak nyitva, és hogy a bezártak helyén újak fognak-e születni. Nemrégiben ausztrál rokonaimat vittem el a Szimplába, nappali fényben, mivel gyerekek is csatlakoztak hozzánk. Ők el voltak ragadtatva a számukra teljesen új, romos, mégis vibráló hely hangulatától. De érdemes észben tartanunk, hogy a mai világban, ahol szinte minden elérhető az interneten - az újságoktól kezdve a filmeken át a zenékig és a sportközvetítésekig - az élményeink is különböző képet mutatnak. Most érkezik el azoknak a fiataloknak az ideje, akiknek a szülei már online társkeresőkön találták meg egymást, és akik a barátaikkal is zömmel virtuális térben tartják a kapcsolatot. A jövő azonban még mindig titokzatos, és mi magunk is sokfélék vagyunk. Vannak, akik az irodai miliőben érzik jól magukat, de a kocsmák világától távol tartják magukat. Én viszont élvezem a home office nyújtotta szabadságot, miközben vágyom a bárpultokhoz, a frissen csapolt sörökhöz és az élő, személyes találkozásokhoz. Ezzel pedig nem vagyok egyedül; sokan hasonlóan éreznek.

A szerző közszolgálati író és szerkesztő.

Ez a cikk az ÖT és az Index közötti együttműködés eredményeként került fel platformunkra. Amennyiben szeretné megosztani, hozzászólni, vagy további hasonló tartalmakat felfedezni, látogasson el partnerünk, az ÖT weboldalára!