Az ókori rómaiak nem használtak vécépapírt, mint ahogyan azt ma megszoktuk. Helyette különféle alternatívákat alkalmaztak, mint például szivacsokat, amelyeket vízbe áztattak, vagy egyszerűen csak a környezetükben fellelhető természetes anyagokat, mint a l

A vécépapír használata ma már annyira rutinszerű része az életünknek, hogy nem igazán gondolunk bele, milyenek lehettek a mindennapok nélküle.

A Vezúv Kr. u. 79-es kitörése után évszázadokra maga alá temette Pompei-t és Herculenumot a hamu és a kőtörmelék, több ezer ember szörnyű kínhalálát okozva, ugyanakkor jó állapotban megőrizve ezeket az ókori városokat az utókornak. Az Római Birodalomról alkotott tudásunk jelentős része ezen területek romjaiból származik, betekintést engedve a kor társadalmi viszonyaiba is. Ennek köszönhetően van fogalmunk az ókori vécézési szokásokról is, amiről a Nautilus írt cikket.

Az ókori római városokban számos épület nem rendelkezett saját fürdőszobával. E helyett a lakosok egy központi, utcai mosdóépületet használtak, amely gyakran vízöblítési rendszerrel is fel volt szerelve.

A teremben nem sok magánszféra jutott a dolgukat végezni akaró embereknek: egy ilyen helyiségben egyszerre többen is helyet foglalhattak a fal tövében körkörösen kialakított lyukakon. Ezek a közvécék a gyakorlati funkciójukon felül egyfajta közösségi térként is szolgáltak: lehetőséget adtak a találkozásra és a beszélgetésre, egyesek még üzleteket is kötöttek a trónolás során.

A dolga végeztével egy ókori átlagpolgár azonban nem a vécépapírért nyúlt, hanem egy úgynevezett tersoriumért, mely leginkább egy vécékeféhez hasonlatos eszköz volt, gyakorlatilag egy farúd természetes eredetű, Földközi-tengeri szivaccsal a végén. A használatot követően a tersoriumot a folyóvízben, esetleg egy vödör ecetes vagy sós vízben öblítették le, hogy a soron következő vendég is használhassa azt.

A történészek legfrissebb ismeretei alapján a rómaiak a kisebb szükségleteiket jellemzően edényekbe végezték, hasonlóan a mai szemétszállításhoz, ezeket a tartályokat hetente egy csapat gyűjtötte össze, hogy elvigyék a mosodákba. Igen, jól olvastad, a rómaiak a saját vizeletüket használták tógáik és tunikáik mosására. Az emberi vizelet tele van ammóniával és más vegyi anyagokkal, amelyek természetes tisztítószerként működtek számukra.

Bár Kínában már a 6. században feljegyezték a vécépapír használatát, a világ többi táján sokféle alternatív anyag került előtérbe. Az emberek kendert, rongyokat, fakérget, leveleket, szalmát, köveket, homokot, mohát, havat, kukoricaháncsot, gyümölcshéjat és akár kagylót is bevetettek a higiéniai szükségleteik kielégítésére.

A vécépapír, amely ma már a mindennapi életünk szerves részét képezi, meglepő módon csak viszonylag későn bukkant fel a civilizáció történetében. Az első ismert változatát 1857-ben mutatták be az Egyesült Államokban. Ekkor egy New York-i üzletember, Joseph Gayetty, elindította saját márkájú vécépapírját, amelynek minden egyes lapján büszkén hirdette a nevét. Gayetty azt állította, hogy a terméke nem csupán újdonság a használati funkcióját tekintve, hanem gyógyhatással is bír, sőt, még az aranyér kialakulásának megelőzésében is segíthet. Azonban a vásárlók körében a kezdeti érdeklődés elmaradt, és nem rohantak a boltba, hogy megszerezzék ezt az innovatív terméket.

A perforált és gurigára tekert vécépapír, amit ma már mindannyian ismerünk, egy amerikai feltaláló, Seth Wheeler nevéhez fűződik, aki 1971-ben szabadalmaztatta ezt a praktikus megoldást. Az igazi áttörést azonban Clarence és E. Irvin Scott munkája hozta el 1890-ben, amikor is forradalmasították a vécépapír gyártását. Az ő általuk alapított márka a mai napig népszerű, és a vécépapír ipara az Egyesült Államokban elképesztő, 9,5 milliárd dolláros gazdasági ágazattá nőtte ki magát.