Nasszer elnök határozott lépésekkel állt ki a nagyhatalmak ellen | 24.hu

A kérdés az volt, hogy a két szuperhatalom és azok szövetségesei közül melyik fogja biztosítani Nasszer számára az Asszuáni-gát megépítéséhez elengedhetetlen pénzügyi forrásokat és technológiai szakértelmet.

Egyiptom évezredeken átívelő története szorosan összefonódik a Nílussal, amely nem csupán az élet forrása, hanem a pusztító áradások szimbólumaként a halál árnyékát is magával hozza. Ez a kapcsolat a modern korra is érvényes, hiszen a mai Egyiptom születése is a folyó mentén megépült monumentális Asszuáni-gáthoz köthető. Ennek a nagyszabású beruházásnak nem csupán gazdasági, hanem a globális politikai játszmákban betöltött szerepe is vitathatatlan.

Az a gondolat, hogy a Nílus áradásait gáttal szabályozzák, nem a modern korban született meg. A 19-20. század fordulóján a britek meg is építettek a Kairótól 800 kilométerre délre fekvő Asszuánnál egy közel két kilométer hosszú, 36 méter magas gátat, de ez nem volt elég a hatalmas folyam áradásainak feltartóztatására, így több terv is készült ennek megnövelésére.

amikor az 1952-es forradalom következtében Gamal Abdel-Nasser elnök hatalomra jutott, újra napirendre került a gátépítés terve, amelynek célja már nem csupán a Nílus szabályozása volt, hanem Egyiptom villamosenergia-ellátásának biztosítása és az ország modernizálása is. Azonban Egyiptom nem rendelkezett sem a szükséges technológiai tudással, sem pedig a megfelelő tőkével ahhoz, hogy megvalósítsa a végül körülbelül egymilliárd dolláros költséggel járó projektet. A kérdés tehát az volt, hogy hogyan tudják megoldani ezt a kihívást, és milyen támogatásra számíthatnak a nemzetközi közösségtől a nagy álmuk megvalósításához.

A két szuperhatalom és szövetségeseik közül ki lesz az, aki mindezt Nasszer számára elérhetővé teszi?

A tét nem csak gazdasági volt, a Közel-Kelet térségében vezető szerepre törő Nasszer egyébként is igyekezett lavírozni a két hatalmi tömb között, az Egyesült Államok és a Szovjetunió is igyekezett magához kötni Nasszer rezsimjét. A gát építésének előkészítése amerikai és brit pénzintézetek finanszírozásával zajlott, ám a Nyugat megvonta a támogatást, amikor kiderült, hogy Nasszer - Csehszlovákia közvetítésével - jelentős fegyverüzletet kötött a Szovjetunióval.

Az egyiptomi elnök, Gamal Abdel Nasser, határozottan elutasította, hogy lemondjon ambiciózus tervéről. Helyette úgy határozott, hogy a kiesett forrásokat a Szuezi-csatorna államosításával és a hajóforgalom megadóztatásával pótolja. Az 1956 októberi szuezi válság során pedig Nasser bátorsága igazolást nyert: bár a brit és francia erők katonai fölénye nyilvánvaló volt, a nemzetközi közvélemény nyomásának következtében a két egykori gyarmatosító végül kénytelen volt visszavonulni, és lemondani a csatorna irányításáról.

A vámok és az ezeket kiegészítő szovjet anyagi segítség már elég volt, hogy az építkezés 1960-ban megindulhasson. A régi "alacsony" gáttól mintegy öt kilométerre északra épült meg az új gát, amelyhez 43 millió köbméter anyagot kellett megmozgatni (16-szor annyit, mint amennyit a gízai nagy piramis építésekor), de tíz év alatt elkészült a nagy mű. A 111 méter magas, közel négy kilométer hosszú létesítmény 1970. július 21-én készült el, így a szeptemberben elhunyt Nasszer még láthatta, bár a hivatalos, 1971-es átadón már nem lehetett ott. Az elnök emlékére utódja, Anvar Szádát a létrejött óriási, 5250 négyzetkilométert beborító (ez nagyjából a Balaton vízfelületének tízszerese) mesterséges tavat Nasszer-tónak nevezte el.

Az Asszuáni-gát vízerőműve 12 szovjet technológiával készült turbina segítségével évente körülbelül 10 milliárd kilowattóra energiát termel. Ez a projekt nemcsak az energiatermelés szempontjából kiemelkedő, hanem a mezőgazdaságra gyakorolt hatása is rendkívül jelentős: lehetővé tette 283 ezer hektár, korábban áradásoktól védtelen terület folyamatos vízellátását, és emellett 324 ezer hektárnyi, eddig megművelhetetlen föld öntözését is biztosította.

Természetesen, mindennek megvan a maga ára. A Nasszer-tó környezetéből körülbelül 100 ezer egyiptomi földművest és szudáni nomádot kellett áttelepíteni, és emellett számos felbecsülhetetlen értékű ókori műemléket is el kellett költöztetni. A legismertebb ezek közül az Abu Szimbelnél található két impozáns sziklatemplom, amelyeket óriási szobraik darabokra bontásával helyeztek át egy magasabban fekvő területre, mindössze néhány kilométerre az eredeti helyszíntől. Azonban a tervezők nem kalkuláltak azzal, hogy a Nílus rendszeres áradásainak hiánya miatt a termőföldek elveszítik a korábban érkező nílusi iszapból származó tápanyagokat. Ennek következtében a kezdetben megnövekedett termésátlagok folyamatos csökkenésbe kezdtek, és a szikesedés egyre nagyobb problémákat okoz a gazdák számára.