Nem leszel már ugyanaz, ha a szüleid közül az apádat egy prostituálttal pillantod meg.

Fény látott napvilágot Kapu Tibor titkos életéről, aki csupán álnéven és maszkban mer vállalkozni rejtett szenvedélyeire.

A Raveonettes Pe'ahi II című lemeze igencsak provokatív kérdéseket vet fel, különös tekintettel a borítóra és a címre. De mi is az a Pe'ahi? Ez a helyszín Maui partjainál található, és híres hatalmas, félelmetes hullámairól, amelyek igazi kihívást jelentenek a szörfözők számára. Az album hangzásában és szövegvilágában is visszatérő elemek a szörfkultúrára tett utalások, amelyeket izgalmasan ötvöz a zene. A helyszín hangulata olyan, mintha a Waina című Disney-rajzfilm elevenedne meg, de fontos megjegyezni, hogy nemcsak a hullámok, hanem a part is hordoz magában veszélyeket. Az album tehát nem csupán zenei élményt nyújt, hanem egyfajta utazást is a szörfözés izgalmas, mégis kockázatos világába.

Amikor a zenekar a 2014-es, debütáló Pe'ahi albumon munkálkodott, egy tragikus esemény árnyékolta be a folyamatot: meggyilkoltak egy várandós lányt. A 2025-ös lemezen ez a téma újra megjelenik, de most már egy vibráló pink árnyalatba burkolózik. Ezzel a retró fétistárggyal pedig tökéletesen megidézhető a hatvanas évek noise-noir hangzása, amely szinte tapinthatóan érzékelteti a múlt titokzatos és sötét vonásait.

A 2014-es albumot többek között még Sune Rose Wagner apjának halála inspirálta, a szőke énekesnő ezután a szörfkultúrába menekült, ami érződött a dalokban is. Kísérleteztek a Phil Spector-féle hangzással, a noise elemek és a groove-os rockolások mellett hallhattunk hárfát és kórusokat.

Ehhez viszonyítva a Pe'ahi II sokkal inkább hű marad a duó eredeti hangzásához, így azok számára, akik a Jesus and The Mary Chain zajos kísérletezésével és a Sonic Youth nyers, izzó energiájával fuzionáló világot kedvelik, igazi ünnepnap lesz, amikor kezükbe veszik az új Raveonettes albumot. Ráadásul nem elhanyagolható, hogy a zenekar életművének alapvető jellemzője mindig is a cukormázas popérzékenység, a kifinomult slágerkészítés és a dögös, laza stílus volt.

Természetesen a nosztalgia csak ironikus felhangot hordoz, hiszen a 2014-es Pe'ahi album Kill! című számában a művésznő egy olyan emlékről mesél, amikor tanúja volt, ahogy az apja egy vörös hajú prostituálttal létesített intimitást. A Raveonettes filmes hatású, pulzáló zenéjét eddig is a sötét, dekadens narratívák fémjeleztek. A Pe'ahi II dalai még egy évtizeddel ezelőtt születtek, a Pe'ahi-korszak utolsó szakaszában, és bár a hangszerelés újraértelmezésen ment keresztül, a szövegek visszautalnak a 2014-es időszakra.

Az album nagy trükkje, hogy a shoegaze statikát remekül ellenpontozzák a hatvanas évek angol táncdalhatásai, az Everly Brotherst idéző harmóniái, és az, hogy a nosztalgiát kiballanszírozza a zakatoló noise-rock, amire még Trent Reznor is felkapná a fejét.

A zaj nem terheli meg a lelkünket, inkább egy izgalmas utazásra hív minket, ahol Sune Rose Wagner és Sharin Foo duója új albumával szörfözhetünk Maui vad hullámain. Ez az élmény egyszerre fülbemászó és kockázatos. Az album nyitódala, a Strange, olyan atmoszférát teremt, mintha a hatvanas évek elejének filmzenei világában találnánk magunkat. Ha Fenyő Miklós hallaná, talán csak annyit mondana: „Ezt a nosztalgiát eltalálták!”

Izgalmas az album szörfös gitáresztétikája, különösen az, hogy Phil Spector (1939- 2021), a szörf rock guruja éppúgy szeretett a hangzásokkal kísérletezni, ahogy a Raveonettes is. A Blackest intrója a Twin Peaks tájköltészetét idézi, aztán a dal átmegy a Sonic Youth-féle rockolásba, majd visszavesz a tempóból, hogy végképp ne tudjunk eligazodni a dalon. Van itt punk-rock noise-soul, indusztriál táncdal, indie-popos shoegaze és garázs-pop is, szóval a Raveonettes semmit nem bízott a véletlenre.

A Dissonant visszhangos, amatőr hatású, békebeli soundja a Velvet Undergroundot idézi, de igazán izgalmassá a szövege teszi: Hozz nekem egy lehangoló dalt!... A világ a tiéd, vedd el!... Csak tégy úgy, mintha kedvelnéd! Ez a szerelem a tiéd, hamisítsd meg!

Kapunk hozzá még némi piszkos groove gitárhangzást, fickós dobgép-loopokat, miközben az az érzésünk, hogy Sune Rose Wagner és Sharin Foo afféle nagyra nőtt kamaszok, akik a szüleiket akarják megtagadni - a szüleik kosztümjeiben, zakóiban. És van náluk rugós bicska is, de csak azért, hogy még zajosabb legyen a gitársound, amikor hozzányomják a húrokhoz.