Palik László élete két különböző világra oszlik: nappal Vitray Tamás mellett állt a kamerák előtt, míg éjjel egy egészen más valóságban merült el. A napfényes órákban a televízió világának fényei között navigált, de amikor lement a nap, egy új kaland várt

Jelenleg aktív életmódot él, azonban egy Achilles-ín szakadás következtében még a rehabilitációs folyamaton keresztül kell átesnie.

A Legyen Ön is Milliomos! második évada vasárnap esténként látható a TV2-n. Volt bármi, amin változtattak az első évadhoz képest?

Már az első évad megalkotásakor tudatosan arra törekedtünk, hogy ne próbáljuk újra feltalálni a spanyolviaszt. Inkább arra fókuszáltunk, hogy érvényesítsük azt a formátumot, amely az évek során sokszor, különféle módokon és több mint 160 országban már bizonyított. Az első évad teljesítménye megerősített minket abban, hogy a helyes úton haladunk, és ha hasonló sikereket szeretnénk elérni, érdemes ezen a vonalon tovább folytatni. Túlzott változtatások esetén fennállna a kockázata annak, hogy a nézők csalódottnak éreznék magukat. Ez persze nem jelenti azt, hogy a formátum ne rejtene magában állandóan új kihívásokat. A kérdéseknek továbbra is izgalmasnak kell lenniük, a szereplőknek pedig érdekes és figyelemfelkeltő karakterekké kell válniuk. Nekem pedig nem szabad elveszítenem a belső motivációmat, figyelmemet és érdeklődésemet az egész folyamat iránt. Mert ha bármelyik ezek közül hiányzik... nos, akkor vége mindennek.

Nagy lelkesedéssel követtem a Legyen Ön is Milliomos! adásait, különösen azokat, amelyekben Vágó István vezette a show-t. Az ő stílusa és intelligenciája mindig lenyűgözött, és úgy érzem, hogy a műsor egyedülálló atmoszféráját az ő személyisége adta meg. A kapcsolata a legendás műsorvezetővel valóban különleges volt; Vágó István nemcsak a kérdések feltevésében volt mester, hanem abban is, hogy a játékosok számára támogató és inspiráló légkört teremtsen. Az ő közvetlensége és humora mindig egy új dimenziót kölcsönzött a műsornak, ami miatt még izgalmasabbá vált a játék.

Pista valóban páratlan tehetséggel irányította a műsort, és kivételes érzékkel bánik a Legyen Ön is Milliomos! formátummal. Mesteri módon engedte, hogy a saját egyénisége és ereje tükröződjön a műsorban. Meggyőződésem, hogy ezzel a produkcióval maradandó nyomot hagyott a magyar televíziózás történetében.

Ha már Vitrayt szóba hoztuk, érdemes megemlíteni, hogy ő volt az, aki megalapozta a tévézés iránti szenvedélyét, és a mai napig mesterének tekinti őt.

Ha valakiben megvan a belső hajtóerő, és mindent elkövet, hogy tanuljon tőle, akkor az illető számára ajtókat nyithat meg. De hogy ezzel élni is tudjon, az már az ő döntése. Az én utam viszonylag egyszerűen indult. Közgazdászként végeztem, de fogalmam sem volt, merre tovább. Az egyetlen dolog, amit biztosan tudtam, az az volt, hogy a tévé világa rendkívüli vonzerővel bír számomra. Vitray volt az, aki megnyitotta előttem az irodája ajtaját, de egyértelműen jelezte: jelenleg nincs státusz, és semmiféle lehetőség nem adódik a televíziózás terén. Én viszont csak annyit mondtam, hogy eszem ágában sincs státuszért folyamodni; csupán tanulni szeretnék. Ott voltam mindenhol, figyeltem, tanultam, sokáig még kérdéseim sem merültek fel. Nappal vele dolgoztam, éjjel pedig taxiztam, hogy fenntartsam magam. Az életemet a kevés alvás és a nagy intenzitás jellemezte; fiatal voltam, és mindent imádtam, amiben részt vehettem.

Mikor kapta meg az első tévés munkáját?

Két év várakozás után végre megkaptam az első belsős belépőmet, miután megüresedett egy szerkesztői pozíció. Az ezt követő öt év során szinte mindenféle területen kipróbálhattam magamat. Számos szakmacsoportban dolgozhattam: részt vettem a gyártásban, majd rendezőasszisztensként és technikai rendezőként is tevékenykedtem. Ráadásul a vágás fortélyait is elsajátítanom kellett, ami különösen izgalmas volt, hiszen az ország egyik legkiválóbb vágója mellett tanulhattam, aki néha a kezemre csapott egy ollóval, hogy figyelmeztessen a hibákra. Emellett segédoperatőrként is próbára tettem magam – a hóban fekve tanultam meg, milyen az, amikor egy tökéletes képbeállításra törekszel. Miután végigjártam ezt az utat, szinte lehetetlen lenne azt mondanom magamnak: "ez nem megy." Mert amikor a kezedben tartod a kamerát, már tudod, hogy mindig van megoldás a feladatok megoldására.

Hogyan alakul most a kapcsolatuk?

Nem mondanám, hogy napi kapcsolatban vagyunk, vagy rendszeresen találkozunk, de mindig tudunk egymásról, és bármikor számíthatunk a másikra. Ez számomra egy életre szóló, elszakíthatatlan kapocs. Talán a legbeszédesebb jele ennek, hogy 64 évesen is ugyanott tartok, mint 40 éve: ő az egyetlen televíziós, akivel máig magázódunk. Egyszer megpróbáltunk áttérni a tegeződésre, sok évvel a megismerkedésünk után ő ajánlotta fel, én meg örömmel elfogadtam, de hat perc múlva jeleztem: "Főnök, nem megy. Egyszerűen ha megborulok, akkor sem fog menni." Ez azóta sem változott, és a mai napig meglepődnek rajta az emberek, hogy én őt még mindig főnöknek szólítom. Ez talán ma már egy kicsit furcsán hat, de köztünk egy igazi mester és tanítvány viszony van, amin semmi nem tud változtatni.

Egy másik emberrel viszont a mai napig remek a kapcsolatot ápol, a volt feleségével, Marsi Anikóval. Úgy tudom, a válás után volt egy kis mosolyszünet. Minek köszönhető a békülés?

Anikóval több mint húsz esztendeje osztozunk az életünkben, de ami igazán lényeges, az a két csodálatos gyermekünk, akiket feltétel nélkül imádunk, és akikkel közösen vállalunk felelősséget. Fontos megérteni, hogy ha valaki haragot táplál, azzal nemcsak a jelenünket terheli meg, hanem eltünteti a múltunkat is: a közös emlékeket, a nevetéseket, a sok közösen megélt kalandot, a gyermekeink születésének varázsát, mert nem hajlandó emlékezni. Ez pedig nem helyes. Számomra a szeretetteljes béke választás kérdése: két ember tudatos döntése. Az élet sokkal árnyaltabb, mint ahogy elsőre tűnik, és rajtunk áll, hogy mire irányítjuk a figyelmünket. Mi a világosság mellett tettük le a voksunkat.

És hogyan működik a gyerekek felügyelete a gyakorlatban?

A mi életünkben ma nincs semmiféle kötöttség vagy kényszer. Egy igazi mozaikcsaládban élünk, és szerencsére sok gyerek vesz körül bennünket. Mindenki segít, aki épp ráér: aki kapja, marja alapon működünk. Gátlások nélkül hívjuk egymást keresztbe-kasul. Tökéletes példa erre a fiunk, Vince, aki elméletileg felváltva van nálunk illetve Anikóéknál. A gyakorlatban viszont ott marad, ahol épp jól érzi magát - Nálunk vagy náluk. Egy szabály van, amit mindenki szigorúan betart: hogy nincs szabály.

Petra, a párom, szintén büszke édesanya, hiszen van egy kisfia, Samu. Az a kérdés, hogy a mozaikcsalád dinamikája mennyire okozott kihívásokat, mindig is foglalkoztatott. Mennyire tudunk egymás nevelési módszereibe beleszólni, és mennyire hagyjuk meg a másiknak a saját stílusát? A közös gyereknevelés során sokszor előkerülnek a különböző vélemények, de igyekszünk egyensúlyt találni, hogy mindkét gyerek boldog és biztonságban érezze magát.

Nálunk ez a megoldás láthatóan remekül működik. A gyerekek jönnek-mennek, de mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy mindegyiküknek megvan a saját édesanyja és édesapja. Ezt sosem kellett különösebben hangsúlyoznunk, a határok tisztelete ösztönösen alakult ki közöttünk. Nem vágyom arra, hogy Samu apja legyek, mert nem az vagyok. Hasonlóképpen, Petra sem szeretne Vince vagy Vilmos édesanyja lenni. Ezek nem helyettesíthető szerepek, és minden ilyen próbálkozás csak zűrzavart szülne. Ugyanakkor teljesen természetes, hogy Petra segít, ha például Vince edzéséről van szó, és én is örömmel segítek, ha Samut kell elvinni valahová. Ez nálunk egy jól működő rendszer, és pontosan ugyanezt elmondhatom Anikóról és Gáborról is. Ma már mind a négyen technikai értelemben csereszabatosak vagyunk a mindennapi teendők lebonyolításában.

A sok gyerek mellett hogyan tud Petrával időt találni a pihenésre? Milyen közös programokat szoktak kettesben élvezni?

Rengeteget sportolunk együtt, de egyedül is gyakran edzünk. Persze már előre sejtettem, hogy problémák adódnak, hiszen hetek óta gyulladt volt, és a duzzanat már kétszer akkorára nőtt, mint a másik oldalam. A lábam kinézete már kívülről is árulkodott a bajról, de a teniszpályán ezt valahogy elfelejtettem. Tudtam, hogy pihentetni, jegelni és polcolni kellene... De valahogy csak a pihenés, a jegelés és a polcolás maradt ki a programomból. Amikor végül elszakadt a szalag, csak ültem a pálya szélén, elégedetten, és belül azt mondtam: "Na, ez szép munka, te idióta." Ekkor visszaemlékeztem az előző kérdésedre a fekete-fehér szemléletről, és bár mozdulni sem tudtam, már akkor is igyekeztem meglátni a helyzet pozitív oldalát. Hát nem menő, hogy 63-64 évesen újra műtéti beavatkozásra van szükségem sport sérülés miatt? Ez valahogy rendkívüli! Azonnal jobb kedvem lett, és újra feltámadt az ambícióm: azt mondtam magamnak, "na jó, ebből most még erősebben fogok kijönni, mint ahogyan belevágtam!"

Azt hallottam, hogy a gyerekek is átvették a sport iránti lelkesedését.

Teljesen igazad van! Mindkét fiam már gyerekként belemerült a sport világába, és a lányom, aki most már 35 éves, szintén aktívan sportol. Nemrégiben Petra fia, Samu is komoly elhatározással kezdett teniszezni. Ma már átlagosan napi három órát edz, és a fejlődése igazán szembetűnő. Nem azért csinálja, mert valaki rákényszeríti, hanem mert ebben a sportos környezetben nőtt fel, és ő maga választotta ezt az utat. Hihetetlen büszkeséggel tölt el, hogy ő is ennyire elkötelezett!