Szász Júlia megosztotta velünk a balesetét követő tapasztalatait és jövőbeli elképzeléseit. Elmondta, hogyan formálta át az életét az incidens, és milyen új célokat tűzött ki maga elé a felépülése során.

Szász Júlia színésznő szívből köszönetet mond orvosának, gyógytornászának, manuálterapeutájának, gyógymasszőrjének, és mindazoknak, akik támogatták őt a rehabilitáció során. Minden egyes segítség, amit kapott, hozzájárult ahhoz, hogy újra erőre kapjon és folytathassa szenvedélyét a színpadon.

Szász Júlia több mint tíz hónapnyi kihagyás és rehabilitáció után újra a színpadon ragyog a Centrál Színház 2:22 című darabjában. Tavasszal pedig a Vígszínház közönsége is találkozhat vele. Február 8-án a Centrál Színházban az Egy bizonyítás körvonalai című előadásban újra együtt lép színpadra Horváth Lajos Ottóval, ismét az apa-lánya dinamikáját életre keltve. A színésznő traumatikus tapasztalatai mára már inkább csak távoli, rossz emlékekké finomodtak. Bár a felépülésért folytatott harc mély hatással volt rá, ez az időszak rengeteg fejlődést is hozott az életébe.

Ugye nem egészen így gondoltad, hogy gyorsan közismertté válsz és mindenki megtanulja a nevedet?

Szerintem senki sem vágyik ilyesfajta ismertségre. Volt, amikor kimondottan terhes volt az a fajta figyelem, ami rajtam, rajtunk, az egész baleseten volt. Ugyanakkor van ennek pozitív hozadéka is, megpróbálok arra fókuszálni és élni a lehetőségekkel.

Hogyan befolyásolta a baleset a színészi teljesítményedet?

Úgy vélem, hogy ez a változás a játékomon is tükröződik, bár számomra nehéz ezt belső nézőpontból megítélni.

Milyen érzés újra a reflektorfényben állni?

Kezdetben rengeteg félelem és szorongás kavarogott bennem, de az idő múlásával, fokozatosan újra megtalálom a helyem a színpadon, testileg és lelkileg egyaránt. Jelenleg csupán két futó előadásom van, de már belekezdtem a harmadik próbáiba is.

Szerencsésnek tartod magad annyiban, hogy sikerült felépülnöd?

Az én helyzetemben egy pillanatra sem merült fel a kérdés, hogy képes leszek-e felépülni. Tudtam, hogy az út hosszú és kihívásokkal teli lesz, de abban a tekintetben mégis szerencsésnek érzem magam, hogy ennyivel megúsztam. A Jóisten mindig is vigyázott rám.

Gondolsz még a balesetre, vagy talán az álmok szövevényes hálójában kószálsz vissza hozzá?

Néha igen, de egyre kevesebbszer. Ebben rengeteg munkám van. Egy éve járok fókuszált terápiára egy szakemberhez, volt olyan időszak, hogy intenzíven, heti két alkalommal vettem részt rajta. Ezek alatt az alkalmak alatt főként a baleset, és ahhoz kapcsolódóan a kórház, a rehabilitáció, a színház voltak a témáink.

Mióta utoljára találkoztunk, történt valami jelentős a mindennapjaidban?

Határozottan mérföldkőnek számított, amikor elhagytam a Nemzeti Színház falait; ezzel egy teljesen új irányvonal kezdődött az életemben. Most szabadúszóként tevékenykedem, és ritkán lépek színpadra. Csak olyan lehetőségeket keresek, amelyek iránt valóban lelkesedem, amelyek színészileg inspirálnak, és amik úgy érzem, hogy feltöltenek energiával.

Egy év már eltelt a baleset óta. Amikor most visszagondolok rá, egy fura keveréke érzések fog el: a fájdalom, a veszteség, ugyanakkor a megkönnyebbülés is. Az emlékek visszatérnek, mintha egy régi film jelenetei futnának előttem, ahol a félelem és a bizonytalanság dominál. De ott van a tanulság is, amit azóta magammal hoztam: a fontos pillanatok értéke, a szeretet és a támogatás, amik a legnehezebb időkben is körülvettek. Ahogy visszatekintek, érzem, hogy a múlt része vagyok, de már nem engedem, hogy irányítsa a jövőmet.

De még nem vagyok teljesen túl ezen az egészen, ez egy hosszú folyamat. Dolgozom rajta.

Elgondolkodtál már azon, mihez kezdenél, ha a színészi pályád hirtelen véget érne?

Valóban volt alkalmam mélyen elgondolkodni ezen, és az igazság az, hogy egy jelentős ideig úgy éreztem, nem vágyom már erre az útra. Azonban nem csupán elmélkedtem a jövőmről; jelentkeztem egy mentálhigiénés szakember képzésre is, ami régóta foglalkoztatott. Úgy érzem, hogy ezt a tudást remekül tudnám integrálni a színházi munkámba.

Vissza tudnál állni a Nemzeti Színház színpadára?

Nem vagyok képes, és nem is kívánom, ezért döntöttem úgy, hogy elhagyom azt a helyet.

Újabb izgalmas bemutatóra készülök a Centrál Színházban, ahol a „Proof - Egy bizonyítás körvonalai” című darab életre kel. Képzeld, Horváth Lajos Ottó ismét az édesapámat formálja meg a színpadon! Kicsit hátborzongató ez a helyzet, nem? Néha elgondolkodom, hogy vajon milyen érzés lehet, amikor a színész valakinek a bőrébe bújik, akit így közelről ismerek. Nem félek, de bevallom, a babonásság mindig ott motoszkál a háttérben. Te mit gondolsz erről?

Természetesen, íme egy egyedibb megfogalmazás: "Szó sincs róla, hogy ez a szituáció bármilyen szempontból hasonlítana az előzőekhez. Ottóval mindig is kiválóan tudtam együttműködni, és most is izgatottan vártam, hogy közösen vághassunk bele a feladatba."

Hogyan változott a kapcsolatod vele a baleset óta? Érezted, hogy közelebb kerültetek egymáshoz?

A kapcsolatunk már korábban is szilárd volt, de azóta úgy érzem, hogy még inkább megerősödött.

Milyen elképzeléseid vannak az új évre? Milyen célokat tűztél ki magad elé, és milyen változásokat szeretnél elérni?

Csak tavaszig látok előre, addig két bemutatóm lesz, egy a Centrálban, egy pedig a Vígszínházban. Ezen kívül nincsenek terveim, nyitottan, kíváncsian várom, mit hoz a jövő.