Trump 2.0 - lenyűgöző túlzás, vagy valódi lehetőség egy új amerikai "aranykor" megteremtésére?
Donald Trump második elnöki ciklusa valószínűleg az Egyesült Államok globális vezető szerepének megőrzésére összpontosít majd. Különösen a feltörekvő hatalmakkal, mint Kína, Oroszország és Irán, szembeni kihívásokat helyezi fókuszba, miközben a lassú és sokszor határozatlan szövetségesek – mint például az EU, Japán és Kanada – szerepét is figyelembe veszi. Amerika-kutató szerzőnk írása részletesen elemzi ezt a komplex politikai tájat.
Donald Trump visszatért a Fehér Házba, és kezdetét vette a 47. amerikai elnök kormányzása az amerikai republikánus szimpatizánsok és jóval kevesebb európai jobboldali támogatói örömére. Majdhogynem messianisztikus várakozások közepette kezdődött el az új trumpiánus amerikai "aranykorszak", jelentsen bármit is ez a bombasztikus frázis. Mindezzel éles ellentétben az amerikai demokraták és a baloldali progresszív liberális véleményvezérek, a gender-üggyel, kritikai fajelmélettel foglalkozó és woke eszmeiségű ifjú aktivisták egyetemi csoportjai, valamint a never-Trumper republikánusok és egyéb minden-ellenes pszeudo-anarchisták legrosszabb rémálma kezd körvonalazódni Trump második elnöki ciklusának kezdetével.
Aki kétségtelenül az amerikai történelem egyik legvitatottabb, legmegosztóbb és legellentmondásosabb figurájaként marad meg az emlékezetben, az a gazdasági bűncselekményekkel vádolt elnök, akit egyszerre imádnak és gyűlölnek. Ő az a "hős-mártír-elítélt" karakter, aki körül mindig is heves viták folytak.
Feltételezésem szerint az olvasó képes a Trump-féle retorika szokásos, harsány szuperlatívuszait egy kis iróniával és kritikával szemlélni, a politikai metanarratívák költői szabadságának keretein belül. Ugyanakkor sajnálatos módon ezek a mézes-mázas frázisok a poszt-posztmodern politikai diskurzusban egyre inkább elterjedtek, és egyre inkább populista, demagóg kifejezésekként hatnak, függetlenül a politikai irányultságtól. Trump esetében viszont - nárcisztikus jelleméből adódóan - mindez különösen erőteljesen és látványosan jelenik meg, olyannyira, hogy néha még őt magát is meglepi a kifejezések túlzása. Ilyen grandiózus, eltúlzott kijelentésekkel találkozunk például az "egy nap alatt békét kötni Putyinnal" vagy az "új amerikai aranykor" hirdetésekor.
Az amerikai gazdaság és az életszínvonal alakulásának tükrében az aranykor inkább bronzszínűnek tűnik, mivel a gazdasági mutatók jelentősen elmaradnak a második világháború utáni fellendüléstől, valamint a gazdasági növekedés és életszínvonal emelkedésének ütemétől. Trump protekcionista gazdaságpolitikájának keretében bevezetett, akár 15-től 100 százalékig terjedő védővámok és a külkereskedelmi megállapodások újbóli tárgyalása valószínűleg valamelyest serkenti a belföldi termelést és javítja a kereskedelmi mérleget. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ezek az intézkedések új kihívásokat is generálhatnak, amelyekkel szemben az előnyök további mérlegelése szükséges.
A hosszú távú politikai eszmék és stratégiák tükrében, Trump elnöki beiktatási beszédét hallgatva különösen figyelemre méltó volt számomra a "manifest destiny" kifejezés felbukkanása. Ez az 19. századi, kifejezetten expanzionista amerikai politikai eszme az amerikai nemzet isteni rendeltetéséről szól, amely nemcsak a vadnyugati határvidék pacifikálását és civilizálását tűzte ki célul, hanem a 20. századtól kezdődően az egész észak-amerikai kontinens, sőt, a világ civilizálására is kiterjed. Érdemes egy pillanatra megállni ennél az eszménél, hiszen két évszázad távlatából új fénybe helyezheti a mai amerikai külpolitikai gondolkodást. Különösen érdekes, hogy ezek az elképzelések úgy tűnik, Trump elnök és Marc Rubio, az új amerikai külügyminiszter fejében is visszhangzanak. Gondoljunk csak Trump egyes, a felületes szemlélő számára botrányosnak tűnő ötleteire, mint például a Panama-csatorna visszaszerzése vagy Grönland határozott annexiója. Az amerikai stratégiai célok között mindkét terület ellenőrzése régóta jelen van, csupán a megvalósítás módjában akadnak nehézségek.
Talán sosem volt más, mint egy folyamatosan változó illúzió, még akkor is, amikor úgy tűnt, hogy ez a liberális szemlélet irányítja a nemzetközi kapcsolatok bonyolult szövetének logikai struktúráját hosszú évtizedeken át.
Az újból felfedezett és átgondolt sorsszerű elhívás, valamint a küldetéstudat sajátos amerikai eszméjének lelkes hívei Washingtonban, párthovatartozástól függetlenül, sokan voltak. A történelem során James Polk elnöktől kezdve egészen a Trump által többször említett és nagyra becsült William McKinley-ig terjed a sor. Ezen a listán olyan ikonikus személyiségek is szerepelnek, mint John F. Kennedy, a klasszikus liberális és katolikus demokrata elnök, valamint Ronald Reagan, akit sokan a legikonikusabb és legnépszerűbb vallásos konzervatív jobboldali republikánus elnökként ismernek.
Az 1840-es években jelentkezett manifest destiny eszméje szépen és hatékonyan kiegészítette a Monroe elnök által meghirdetett 1823-as stratégiai alapállást, amely mind a mai napig érvényes politikai paradigmarendszer Amerikában. Fontos megjegyezni, hogy e két eszme ötvözete adja az amerikai külpolitika és nemzeti biztonsági stratégiák talán legfontosabb alappillérét az utóbbi kétszáz évben: európai (brit, francia, spanyol vagy német), valamint ázsiai (orosz, szovjet, kínai) nagyhatalom nem fejthet ki érdekérvényesítő tevékenységet az észak-amerikai kontinensen és a latin-amerikai, karibi térségben, amely bármilyen formában kikezdhetné az amerikai hegemón szuverenitást és nagyhatalmi dominanciát. A két gyenge szomszédállam, Mexikó és Kanada kimondatlanul is amerikai pszeudo-protektorátusként funkcionáló államalakulatok, ahol kvázi semmi sem történhet az amerikai érdekek érvényesülése ellenében, lásd az 1847-es mexikói-amerikai háborút, az 1898-as spanyol-amerikai háborút, majd az 1917-es Zimmerman-távirat esetét Mexikóval, valamint a 20. századi katonai és politikai intervenciók sorát a térségben.
E sajátos kontextusban immár teljességgel érthető az amerikai aggodalom az 1848-ban létrejött 3100 kilométer hosszú amerikai-mexikói határ átjárhatósága és a mexikói drogkartellek áldatlan tevékenysége miatt. Amikor ember- és drogcsempészeik illegális bevándorlókkal vagy olcsó, kínai eredetű fentanillal árasztják el az Egyesült Államokat, a határprobléma már egyértelműen nemzetbiztonsági kérdés a washingtoni kormányzat számára, amellyel sürgősen foglalkozni kell. Vagyis Trump elnök egyik legfontosabb kampányígérete és politikai célkitűzése, a déli határ biztonságának helyreállítása, a maradék 800 kilométer hosszú határfal-rendszer felépíttetése, a bűnöző mexikói kartellek visszaszorítása (avagy ideális esetben felszámolása, akár a Sicario című filmbe illő módon) és az Amerikában tartózkodó mintegy 12 millió illegális bevándorló ügyének kezelése (a harrisi-bideni örökség?) nem tűnik túlzásnak vagy légből kapott ügynek. Az egyértelmű biztonsági és emberi jogi probléma jelentős személyzeti és anyagi terhet is ró a határ menti államokra (főleg Texasra, Arizonára és Új-Mexikóra), illetve a megterhelt szövetségi költségvetésre, amelynek súlya egyes becslések szerint csak évente mintegy 15 milliárd dollárra rúg.
A biztonsági kérdések mellett az ukrajnai háború komoly hiányosságokra világított rá az amerikai haderő technikai felszereltségét, hadigépezetének állagát, minőségét és mennyiségét tekintve, amely sok szempontból komoly fejlesztésre szorul. Ezért a Pentagon költségvetése Trump alatt várhatóan eléri majd a reagani hidegháborús, "csillagháborús" szintet, az évi akár 5%-os GDP-arányos hadi költségvetést, vagyis egy nagyjából ezerszáz milliárd dolláros büdzsét. Csak hogy képet alkothassunk az "amerikai óriás és az európai törpék" gúnyos, de igaz hasonlatáról:
A magyar védelmi költségvetés folyamatos növekedése jelenleg körülbelül 3,5 milliárd dollárt tesz ki, ami megegyezik egy új, B-21 Raider típusú lopakodó stratégiai bombázó beszerzési költségével.
A Trump-adminisztráció kül- és biztonságpolitikai irányvonalának fényében az újragondolt Monroe-doktrína, a manifest destiny eszméje, valamint a MAGA-elvárások sajátos kölcsönhatásában érthető, hogy a Mexikói-öböl Amerika-öbölre való átnevezése csupán egy szimbolikus gesztusnak tűnik. Hasonlóképpen értelmezhetjük a volt elnök által nagyra értékelt William McKinley nevének visszaállítását a legmagasabb amerikai hegycsúcsra, azaz Denali helyett a 6190 méteres alaszkai hegytömb újra McKinley néven fog szerepelni. Az őslakos amerikai indiánok, különösen a lázadó lakota sziúk, valószínűleg nem várhatnak sok jót Trumptól a Fekete-hegyeik visszaszerzésére irányuló, lassan 140 éve tartó jogi harcukban, főleg úgy, hogy ezek a szent helyek aranyat és kőolajat rejtenek. Trump bejelentette a Biden-féle Green New Deal leállítását, amely egy billió dolláros zöld megaprojekt volt, és hangsúlyozta a fosszilis energiahordozók (olaj, gáz, szén) maximális kihasználásának előtérbe helyezését Alaszkától Nyugat-Texason át Pennsylvaniáig. Az Egyesült Államok már hosszú ideje energetikailag önellátó, de most az energiaexport lehetőségei még inkább felélénkülhetnek. Ez különösen fontos lehet a stagnáló helyzetben lévő Európa számára, amely az orosz és közel-keleti olaj- és gázüzletek kiváltását célozza, egyben Amerika barátságának újbóli megszerzését is szolgálhatja.
A transzatlanti kereskedelem mellett a stratégiai megfontolások másik fontos aspektusa Grönland szigetének megszerzése, amely gazdag ásványi és olaj- és gázkészletekben. Ez a terv nem új keletű; már 1867-ben, Alaszka megszerzésekor Johnson elnök és Seward külügyminiszter is tett ajánlatot a dán király számára Grönlandra. Később, 1947-ben Truman elnök is megpróbálkozott a sziget megvásárlásával, ezúttal 100 millió dolláros ajánlattal. Bár az amerikai javaslatot elutasították, Grönland a II. világháború óta fokozott figyelem középpontjába került. A Thule légibázis, amely később űrbázissá fejlődött, nemcsak a sziget katonai védelmét biztosítja, hanem az észak-amerikai kontinens korai előrejelző és légtérfigyelő központjaként is funkcionál (ez a helyszín a híres NORAD és a US Space Force egyik alapja). Az amerikai légierő története is szorosan összefonódik ezzel a területtel; 1968 januárjában például egy B-52G Stratofortress bombázó balesetet szenvedett Grönland jégmezőjén, amely során egy atombombát is elveszítettek.
Grönland napjainkban az olvadó északi sarkvidék kulcsfontosságú kapuja, amely a leggyorsabb összeköttetést biztosít Kelet felé, Észak-Európa és Ázsia irányába. Hasonlóan, a Panama-csatorna, amelyet az Egyesült Államok épített, de amelynek amerikai kontrollja megkérdőjeleződhet – különösen Kína egyre határozottabb geopolitikai terjeszkedése révén – ugyancsak stratégiai jelentőséggel bír. Az utóbbi évtizedben mind Grönlandon, mind Panamában számos kísérlet történt a befolyás megszerzésére, ami aláássa a két óceán közötti védelmi pajzs fenntartását, és a szabad amerikai flottaközlekedés jövőjét is komolyan fenyegeti.
Donald Trump is kiemelte ezt a témát legújabb barátjával és miniszterével, Elon Muskkal, a SpaceX alapítójával együtt, aki a Marsra kívánja juttatni a csillagos-sávos lobogót a következő évtized során. Figyelembe véve az amerikai technológiai innovációkat és a céltudatos, ambiciózus hozzáállást, ez a vállalkozás nem tűnik lehetetlennek. Azonban valószínű, hogy ehhez a történelmi küldetéshez nem Trump második elnöksége alatt fogunk eljutni.
A fent említett példák és Trump megnyilatkozásai alapján világosan kirajzolódik, hogy Donald Trump második elnöki ciklusa során realista geostratégiai célokat tűz ki, amelyek protekcionista és tranzakcionista megközelítéseken alapulnak. Az új politikai megoldások érvényesítése érdekében fontos szerepet kapnak a 19. század elejének némileg felújított eszméi, mint például a frontier, a manifest destiny, valamint a globális határvidék védelme. Ezek az elképzelések Amerika dominanciájának megőrzését célozzák a feltörekvő ellenfelekkel, mint például Kína, Oroszország és Irán szemben, miközben a gyenge, vagy éppen ellenkezőleg, a túl lassú szövetségesek, mint az EU, Japán és Kanada, szintén a politikai játszmák részévé válhatnak. Hogy az "új amerikai aranykorszak" mennyire fog brillírozni, vagy éppen ellenkezőleg, mennyire fog megkopni, azt legkorábban négy év múlva tudhatjuk meg.
A szerző egy PhD kutató, aki az amerikai kultúrák mélyreható szakértője, és az ÖT csapatának tagjaként dolgozik.
Ez a cikk az ÖT és az Index közötti szoros együttműködés eredményeként jött létre, és örömmel osztjuk meg veletek. Ha tetszik, ne habozzatok megosztani, hozzászólni, vagy ha még több izgalmas tartalomra vágytok, látogassátok meg partnerünket, az ÖT weboldalát!
A véleménycikkek megfogalmazása nem mindig felel meg az Index szerkesztőségének hivatalos nézeteinek.
