Fakadó dühekkel, akár vad oroszlánok, úgy harcoltak az egri hősök, védelmezve hazájukat. Számukra abban a pillanatban Eger vára lett az egész ország szimbóluma.

Hosszú út vezetett odáig, hogy Tinódi Lantos Sebestyén papírra vethesse ezt a két, csodás sort: "Szégyönvallását császár hadának, / nagy vígaszságát az magyar királynak". Nándorfehérvár 1521-es eleste óta ugyanis sorra bukott le a magyar hadizászló és sokszor, nagyon sokszor "zengett ajkain / Ozman vad népének / Vert hadunk csonthalmain / Győzedelmi ének".

Nem sokkal az 1526-os mohácsi csata tragikus kimenetele után, amelyben II. Lajos király is életét vesztette, Szapolyai János erdélyi vajda büszkén viselhette Szent István koronáját. Azonban ebben az évben nem csupán egy, hanem rögtön két magyar király is megjelent a színen. Ennek hátterében az 1506-ban Bécsújhelyen megkötött Jagelló-Habsburg házassági szerződés állt, amely lehetővé tette I. Ferdinánd osztrák főherceg számára, hogy követelje II. Lajos örökségét.

Mivel mindkét uralkodót a törvények és a hagyományok szerint, tehát érvényes módon koronázták meg, szinte azonnal háború tört ki közöttük.

Az 1538-ban titokban megkötött váradi béke szerint a keleti király, vagyis János halála után a nyugati király, vagyis Ferdinánd koronája alatt egyesülhet a kettészakadt ország. Csakhogy az addigra már csak Erdélyt és néhány tiszántúli megyét birtokló Keleti Magyar Királyság fejének, I. Jánosnak tíz nappal a halála előtt, 1540. július 7-én fia született, és ez mindent megváltoztatott. Halálos ágyán ugyanis az uralkodó megeskette az 1534-ben váradi püspökké kinevezett György barátot, hogy a fiából királyt csinál.

György barát pedig tartotta a szavát és felrúgta a Habsburg-királlyal kötött megállapodást. Arra törekedett, hogy a kis János Zsigmond számára egyesítse az országot. Ehhez azonban a török segítségét is igénybe kívánta venni. Csakhogy Szulejmán szultánnak nem állt érdekében, hogy a Magyar Királyság újra egységesüljön. Ezért amikor a csecsemő János Zsigmond mellett beavatkozott a királyság nyugati és keleti fele között kiújuló küzdelembe, és 1541-ben már pusztán csak a közeledtének hírével elkergette a Ferdinánd Budát vívó hadait, akkor a maradás mellett döntött.

Fráter Györgyöt mélyen megrázta, hogy a főváros és az ország középső területei elvesztek, és ez a tapasztalat világossá tette számára, mennyire megbízhatatlan a török, mint szövetséges.

A barát ezt követően átalakította politikai stratégiáját. Miközben a közönség előtt azon fáradozott, hogy János Zsigmond számára megőrizze a szultán vazallusi státuszát, a háttérben titokban Ferdinándnak akarta átjátszani az egész Erdélyt.

Az 1549-es nyírbátori szerződés alapján a következő évben a Tiszántúl, majd Erdély teljes területe a Ferdinánd haderejét irányító Gianbattista Castaldo kezére került. Amikor Szulejmán tudomást szerzett erről a fejleményről, azonnal mozgósította a csapatait, hogy megtorolja a szövetséges árulását. Azonban Temesvár közelében az erdélyi katonák sikeresen megverték a török erőket.

A császári kormányzó azonban továbbra is gyanakvó maradt a barátjára, és 1551 decemberében elrendelte a meggyilkolását.

A haditerv szerint az Isztambulból útnak induló csapatoknak Kara Ahmed pasa irányítása alatt az Erdély kapujaként is számon tartott Temes-vidék elfoglalása volt a cél. Ezzel párhuzamosan Hadim Ali budai pasa feladata az volt, hogy Hont és Nógrád vármegye stratégiai erősségeit birtokba vegye. Miután a két sereg Szolnok környékén egyesült, közös erővel indultak Eger felé, hogy lezárják a gazdag felvidéki bányavárosokhoz vezető utat.

Szulejmán a hadjárattól nem csupán anyagi előnyöket várt, hanem stratégiájának új dimenzióit is remélte. A Duna menti területek meghódítása révén a Nándorfehérvár és Buda közötti kapcsolatot kívánta megerősíteni, egyúttal új földterületeket is birtokába vonni. Ezen túlmenően, ambíciója az volt, hogy véglegesen elválassza Erdélyt a királyi Magyarországtól, így hosszú távon is biztosítva a hatalmát és befolyását a régióban.

Ahmed és Ali pasa mintegy 70 ezer fős egyesített serege szeptember 9-én érkezett meg Abonyba, amely Egerhez viszonyítva egy napi járásnyira található. Dobó István, az egri vár kapitánya, kihasználva a helyzetet, könnyűlovas egységeivel meglepte a török előőrsöt, és jelentős veszteségeket mért a támadókra.

A körülmények korántsem voltak a védők javára, még ha Dobó István, aki 1548 óta irányította az egri várat, mindent elkövetett annak megerősítése érdekében. A Tisza partján élő nemesek és Oláh Miklós egri püspök nagylelkű pénzadományai révén sikerült nemcsak a belső vár, hanem a külső vár védelmi struktúráját is jelentősen megerősíteni.

Ekkor épült meg a Dobó-, a Tömlöc-, a Föld- és a Sándorbástya. A vár közepét ékesítő ősi székesegyház szentélyét lebontotta, hogy Isten mennyei hajlékának köveiből az emberek földi mentsvárát jelentő Szentély-bástyát hozza létre.

Az ostrom első napjaiban körülbelül kétezer harcos állt ellent a török sereg közel 70.000 fős haderőjének. Dobó István rendelkezésére csupán négy komolyabb ágyú állt, amelyeket 17 tarack egészített ki. A fegyverraktárban további 93 már elavultnak számító kanócos puska, 194 kovaköves német puska és 343 szakállas puska sorakozott. Ezzel szemben a török hadsereg közel kétszáz ágyúval érkezett, ami jelentős fölényt biztosított számukra.

Kara Ahmed pasa az Eger-patak partján állította fel táborát, míg Szokollu Mehmed pasa csapatai kelet felé szilárdították meg védelmi vonalaikat. Érkezését követően Kara Ahmed pasa azonnal levelet írt Dobónak, melyben sűrű fenyegetésekkel teli felszólította a vár átadására. Ám Dobó, a magyar várkapitány, nem riadt meg a nyomás alatt, sőt, a levél kézbesítőjét börtönbe záratta, majd a vár népét is megeskette, hogy ha arra kerül a sor, készek az életüket is feláldozni a vár védelméért.

A török hadsereg szeptember 17-én indította el a vár falainak lövetését. Az ágyútűz a leggyengébbnek ítélt Ó-kapu és a Bebek-bástya közötti falszakaszra irányult. Eger vára egy meredek hegy szélén helyezkedik el, a sziklafal mellett, míg a város a meredély lábánál terül el, a hegy pedig a vár másik oldalán folytatódik. Nem meglepő, hogy a törökök az ágyúikat éppen erre a gyenge pontra telepítették.

Az első általános ostrom a tizenkét napos, megszakítás nélküli ágyúzás után, szeptember 29-én vette kezdetét. Dobó vitézei azonban, akik a már romos várfalak tetején álltak, sikeresen visszaverték a sokszoros túlerővel rendelkező támadókat. Mindenki, aki csak tudott mozogni, a falakon helyezkedett el. Még az asszonyok is harcba szálltak, olykor olyan bátorsággal, hogy a férfiakat is megszégyenítették. Az este közeledtével a roham kudarcba fulladt, Ahmed pasa pedig a tűzérséget a falak további rombolására utasította.

A védők is súlyos veszteségeket könyvelhettek el. Ekkor Hegedűs hadnagy elhatározta, hogy elárulja a bajtársait, és cserébe az életéért átadja a várat a török seregeknek. Ám ravasz terve nem maradt titokban, és végül Dobó parancsára a kötél végén találta magát.

A folyamatos ágyúzás a külsővár falát szinte teljesen lerombolta, a védők azonban a réseket éjjelente szorgalmasan betömködték földdel, rőzseköteggel, meg amúgy mindennel, amivel csak tudták.

A hatalmas robbanást követően a káosz szélsebesen terjedt, és Ahmed pasa ügyesen próbálta ezt a zűrzavart saját előnyére fordítani. Hadi népét a Föld-, a Bolyki- és a Tömlöc-bástya által védett falszakasz ellen vezényelte, hogy megkíséreljék a falak áttörését. A túlerő hatalmas volt, és végül betört az Ó-kapun, azonban ekkor Dobó parancsot adott az ágyúk tüzelésére, amelyek szétrombolták az egész épületet. Az ostromlók így a roskadozó torony alatt találták végzetüket, ahogy a falak összeomlottak körülöttük.

Estére a török hatalmas veszteségeket szenvedve visszavonult. A következő általános roham október 13-án volt, ekkorra azonban a török harci morálja már olyan alacsony volt, hogy a tisztek már csak kardlappal verve tudták a katonáikat a falak alá kergetni. Négy nappal később Kara Ahmed pasa elvonult, Hamid Ali budai pasa másnap követte példáját.

A bazilika romjai között Dobó István és a hősiességükkel életben maradt bajtársai aznap ünnepi szentmisén adtak hálát Istennek. Az egri hősök diadalának fénye messzire világított, reményt adva az egész ország népének, hogy a törököt nem lehetetlen legyőzni; csupán bátorságra, elszántságra és vasakaratra van szükség. Ezzel a felismeréssel Balassi Bálint, a magyar irodalom úttörője, először írhatta le a szívhez szóló, két szóból álló kifejezést: édes hazám. Nagyciklusának 66. versében, 1589-ben örökítette meg ezt a gondolatot, mely a hazaszeretet legszebb megnyilvánulása.

Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát...

Dobó a török felett aratott győzelemről rögvest tájékoztatta Nádasdy Tamás nádort. Az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött üzenet szerint "a kemény ostrom a mindenható Isten legfőbb és kimondhatatlan kegyelme folytán a tegnapi napon megszűnt. Az ostrom alatt Isten segélyével hűségünket és buzgalmunkat Ő felsége legkegyelmesebb urunk s annyira sújtott szegény országunk védelmére, a velünk levő katonák nem csekély küzdelmével, az ő vérök, s a mienk ontásával, továbbá az ellenségben okozott kártétellel, a mennyire lehetett, kimutatni igyekeztünk".

Vörösmarty Mihály Eger című versében 1827-ben magával ragadó képekkel és érzelmekkel festi le a város szépségét és történelmét. A költő szavain keresztül életre kel a város varázsa, amely a múlt és a jelen harmóniájában bontakozik ki.

Eger városa most már szilárdan áll, végleg megszabadulva a törökök árnyékától.

Az omladozó kövek között sebesült férfiak ülnek, akiknek fájdalmát a múlt súlya terheli.

Ők voltak a város védelmezői, akik megőrizték Egert, amely Dobó sasfészkeként tündökölt.